Két tájat nevez országnak a magyar nép, Somogyországot és Csíkországot. A nyugati és a keleti végeket. Szent István korában Koppány vezér szakította ki Somogyországot, a délnyugati tartományt, s idézett elő törésvonalat, Csíkország földrajzi helyzete miatt kényszerült örök végvári küzdelemre, az állította magyar bolygórendszerünk keleti, külső pályájára. Van kapcsolat a lélek és a tudat mélyén a sanyarú sors és a hazafiság között? Minél többet szenved egy nép, annál jobban ragaszkodik ahhoz, amit el akarnak venni tőle? Ezért váltak lázadókká az írek, a baszkok, a katalánok? A székely székek közül egyedül Csíkországnak van negatív himnusza. Úgy sírja az elvándorlás, a hűtlenség kínját a dal, hogy meg is tagadja azt. Mert nincs nagyobb bélyeg, nincs nagyobb stigma, mint a vándorbot: Mikor Csíkból elindultam, jaj, Szívem se volt, úgy búsultam, jaj, Kezem fejemre kulcsoltam, jaj, Szegény Csíkot úgy búsultam, jaj. Mikor a falu végére kiérkeztünk, jaj, Nagy szomorún visszanéztünk, jaj, Láttuk sok kémény füstölését, Felfelé lengedezését, jaj. Mikor Sepsiszentgyörgyre megérkeztünk, jaj, Egy fogadóba mind bémentünk, jaj, Elővettük a tarisznyát, Azt a csíki tarka barkát, jaj, De én még enni se tudtam, jaj, Szegény Csíkot úgy sirattam, jaj. Sokan énekelték (voltak, akik slágerré hígították), de senki akkora fájdalommal nem, mint Mezei Mária. Őáltala maródott ízeinkbe, csontvelőnkbe ez a dal, Csíkország siralmas éneke. A pusztakamarási mester, Sütő András tiltakozott a bujdosódal ellen. Csak ezt ne! Csak éppen ezt ne − mondta −, hogy fejünkre kulcsoljuk a kezünket, s indulunk neki a világnak. A Székelyföld, Erdély kiüresedésétől félt, amiatt aggódott. Gazdag líravilágunkban csak egy siralom mérhető ehhez, a Bornemisza Péteré: Siralmas én néköm Te tőled megválnom, Áldott Magyarország, Tőled eltávoznom. Vajon s mikor leszen Jó Budában lakásom? (részlet) Ikerdal keletkezett. A fekete szivárvány, a tizenhatodik század bánata átívelt későbbi, vészes korokba, jó Budáról a Keleti-Kárpátokba. Csakhogy Csíkországra, a Székelyföldre a keleti hágókon keresztül akkor zúdultak újabb és újabb tatárjárások, amikor Magyarhon más tájain Batu kán, Muhi, IV. Béla kora már csak történelmi emlék volt. Az Arany Horda széthullása után, a Krím-félszigeten önálló kánság jött létre, itt élt a nagy mongol család egyik harcias, kegyetlen ága, azokat küldte a szultán Erdélyországra 1658-ban, II. Rákóczi György lengyelországi kalandja miatt. Kemény János fővezérrel az élen az egész erdélyi hadsereg fogságba esett, de a tatárok a civil lakosságból is ezreket fűztek szíjra, a csíki asszonyokat hosszú hajuknál fogva kötözték egymáshoz, ne tudjanak szétfutni, voltak, akiket rabszolgapiacokon adtak el, vagy magas váltságdíjért engedtek szabadon. Jókai dús fantáziája még ezt a sanyarú időt is kedves idillé tudta édesíteni A Damokosok regényében. Az igazság ennek az idillnek az ellentéte volt. Szapáry Pétert, aki 1657-ben esett fogságba, rabtartói eke elé fogták a Krím-félszigeten, s szántottak vele. Alakja bekerült a népkönyvekbe, képek, rajzok készültek róla, a rabság szimbolikus alakja lett. A szomszédos román fejedelemségek martalócai mindig felsorakoztak a tatár hordák mögé, 1658. augusztus 6-án a moldvai Pintye rablóvezér 3000 emberével rohanta le Gyergyót, és teljesen elpusztította Ditrót. Ali pasa 1661-ben, mivel a székelyek Kemény János mellé álltak, török-tatár hadakkal égette föl többek között a keleti végeket. Alig maradt ember Csíkországban. Hegedűs Imre János