Lehet, hogy ez az állításom most nem fog tetszeni, de a helyzet az, hogyha hajlandók vagyunk egészen a kíméletlenségig őszintének lenni önmagunkhoz, akkor be kell látnunk, hogy valójában csak elvétve engedjük meg magunknak az őszinteség luxusát. Nem csoda. Önmagunkkal nyíltan és őszintén szembenézni borzalmas. Nincs nagyobb ellensége az ember hiúságánál, mint a tükör. És akkor még bele sem néztünk a görbe tükörbe. Meglehet ez talán egy fokkal kevésbé borzasztó látvány, mert pontosan tudjuk, hogy a görbe tükör eleve torzít. No meg az az igazság, hogy szeretjük becsapni önmagunkat. Jóleső érzés azt gondolni, hogy nekünk székelyeknek nem véletlenül jelképünk a nap és a hold. Ezek meglehetősen ősi jelképei az emberiségnek, így jóleső érzés belegondolni abba, hogy értékeink egyetemesek és senkinél nem vagyunk rosszabbak. No de mi van akkor, ha merünk őszintén szembenézni saját jelenünkkel, a rögvalósággal. Hunyjuk le szemünket és nyúljunk mélyen a zsebünkbe. Üres. Most pedig nézzük meg, hogy mi található tulajdon fejünkben. Az is üres. Aztán vessünk egy pillantást kivágott erdeinkre és lelki szemeinkkel keressük a tolvajok nyomát. Nem találjuk. Emeljük fel tekintetünket az égre. Az látjuk, hogy keservesen zokog a nap és a hold. Attól tartok, valahogy így nézne ki Székelyföld őszinte címere. De fölösleges szomorkodni e fölött, noha elismerem, a túlzásba vitt őszinteség kissé lehangoló. Inkább hazudjunk továbbra is bátran egymásnak!

Groteszk Aladár