borús égbolt
enyhe havazás
borús égbolt
enyhe havazás
Szavaink
Az ember akarva-akaratlanul élményeket, tapasztalatokat, benyomásokat köt össze egy-egy szóval, amit talán naponta használ, és ezek az élmények esetenként újabb és újabb jelentéssel gazdagítják azt a szót az ő számára. Mindenkinek megvan a maga szavajárása, s a különleges kifejezéseket másoktól hallva felidézzük azt, akitől megszoktuk azt a szót. Én például nagymamámtól szoktam meg, hogy ha nagytatáról beszélt, akkor mindig azt mondta, hogy „az én emberem”. Nem azt, hogy nagyapátok, nem azt, hogy a férjem, párom stb. Kiskoromban nem hallottam ezt senki mástól, úgyhogy nagyon különleges volt ez számomra, ahogyan nagymama mondta, hogy „az én emberem”. Azóta is, ha ezt hallom, ő jut eszembe róla, mert még nyolcvanévesen, özvegyen is olyan nagy szeretettel mondta, hogy az „én emberem”, amikor nagytatáról mesélt. Nyelvtörténetből megtanultuk, hogy a történeti-etimológiai szótár szerint valószínűleg összetett szó az ember, amelynek utolsó eleme eredetileg azt jelentette, hogy ’férfi, fiú, valakinek a fia’, az első eleme pedig azt, hogy ’anya, nő’. Természetesen más formában léteztek a szavak, sokat változtak, és az összetétel is változtatott az eredeti alakon ‒ nem fogom ezt részletezni. Emlékszem, nyelvtörténetvizsgán a tanár mindenkinek feltett egy kérdést, amelyik egy általa választott szó etimológiájára vonatkozott. Az elvárás az volt, hogy ne csak a szó etimológiáját ismertessük, hanem mondjunk olyan nyelvemléket is, amelyben szerepel ez a szó, és bizonyítja az állításunkat. Nos, én épp az ember szót kaptam, és nagyon örültem neki, mert jól tudtam, hogy milyen elemekből áll, viszont azt már nem tudtam, hogy milyen nyelvemléket mondhatnék ‒ megjegyzem, most sem véletlen, hogy nem idéztem egyet sem… No de nagymamám segített a bajban. Nem nyelvemléket idéztem ugyanis, hanem egy érdekesebb, személyesebb példát hoztam fel. Nagymamám szavajárását idéztem, hiszen akkor is ő jutott eszembe. A tanár nagyon örült a példának, és úgy láttam, irigykedett is, mert a nyelvészek ilyenek: azt irigyelik a leginkább, aki olyan nyelvi közegben él, ahol bőven akadnak érdekességek, archaikus formák, nyelvjárási sajátosságok. Így segített nekem az én nagymamám, amikor vizsgáznom kellett.
Péter Ágnes
.jpg)
