borús égbolt
Szavahihetőség és meggyőző erő
„Békesség e háznak és minden lakójának!” – bár régi, mégis szép köszönési forma, s ha bemegyünk egy házba, egy családhoz, és ezeket a szavakat mondjuk, annak sajátos érzülete van. Sajnos napjainkban még házszentelés alkalmával sem mindenhol használjuk ezt a köszönési formát. Békét akarunk hozni egymás életébe, a legjobbat kívánjuk, amire mindannyian vágyakozunk, hogy a lelki békesség legyen meg az életünkben – hiszen ennek akkor érezzük a fontosságát, amikor hiányzik életünkből, amikor nincs egyensúlyban valami bennünk, és összecsapnak fejünk fölött a hullámok…
A pszichológia, az újabb tudományok megfogalmazták, hogy melyek azok a dolgok, amelyek hozzájárulnak a lelki békéhez, hogy lelki békességünk legyen, és ha a tudomány szavaival párhuzamban állítjuk 2000 éves édesanyánk, az egyház tanítását, akkor ugyanazt tapasztaljuk. Ugyanaz, csak más szavakkal.
Ma azt mondják a szakemberek, a lelki békét adod vissza, ha olyan életet kezdünk élni, amelyben lecsendesedünk, elmélkedünk, ha odafigyelünk a belsőnkre, ha fogyókúrázunk, amit úgy szoktunk nevezni, hogy böjtölés, ha sportolunk, mozgunk, s ezek mind a mi lelki békénknek a visszaszerzését eredményezik. Számunkra minden adva van, hogy visszaszerezzük lelki békénket, s most, az irgalmasság szent évében különösen fontos lenne kiengesztelődni a Jóistennel, olyan szempontból, hogy elfogadjuk az életünket. Én elfogadtam, hogy engem ide teremtett a Kárpát-medencébe, ide, Erdélybe, s elfogadtam, hogy nekem a Csíki-medencébe kellett jönnöm, itt kell szolgáljak. De kiengesztelődtem azzal is, hogy a Jóisten ilyen vagy olyan képességekkel áldott meg.
A kiengesztelődés másik formája a felebarátomhoz köthető. Mindenkinek ilyen vagy olyan módon ki kell engesztelődnie felebarátjával. De valóban mindent megteszünk, hogy kiengesztelődjünk? Valóban kezdeményezzük a párbeszédet a másikkal?
A harmadik út pedig az, hogy kiengesztelődjek önmagammal, elfogadjam az élettörténetemet. Ezek mind fontos dolgok ahhoz, hogy a lelki békénket megtaláljuk és azt osszuk meg másokkal, hiszen ha bennünk lelki béke van, akkor azt sugározni fogjuk, környezetünket is le tudjuk csendesíteni.
Egy alkalommal Kalkuttai Teréz anyát arról kérdezték, szerinte mi a legjobb módszer arra, hogy most, a XX. században az Isten országát hirdessük. És ez az egyszerű, idős nénike rámosolygott a riporterre, és ennyit válaszolt: „Többet kellene mosolyogni.” Rá kellene tudnunk őszintén, szívből mosolyodni egymásra. De el kell ismernünk, ez nem könnyű. Nem mindenkinek könnyű. Néha nehéz a szülőnek rámosolyogni a kamasz gyermekére, akinek a szárnyai bontakoznak és az egyénisége kezd kialakulni, a kamasznak rámosolyogni a szülőre, nem könnyű rámosolyogni néha az idős szülőkre, és akkor vehetjük a házastársakat, vehetjük az anyós-após kérdéseket, és én vehetem azt, hogy nem mindig könnyű rámosolyogni a rendi testvérre, akikkel a Jóisten összekötött bennünket, akiket ajándékba kaptuk egymásnak azért, hogy bejárjuk az üdvösségünknek az útját. Nem mindig könnyű, ezt meg kell valljam, azonban Teréz anya éppen ezt mondja, hogy ilyenkor kell nekünk igényesnek lenni, hogy megpróbáljuk a mosolynak az útját bejárni, és Szent Ferenc kitágítja ezt a békét, egészen szociális kérdéssé emeli, és ezt írja a testvéreinek: „Amint ajkatokkal hirdetitek a békét, hasonló módon, sőt még nagyobb mértékben szívetekben is szülessék meg, senkit se ingereljetek tehát haragra és ne botránkoztassatok, hanem ellenkezőleg, szelídségetekkel mindenkit békére, jószívűségre és egyetértésben kell hangolnunk.”
Szavaink hihetősége, a meggyőző erő, a nyelvünkön lévő békének mind-mind a szív békéjéből kell származnia, ezért keressük azt, aki nekünk a békét adja, nemcsak az apostoloknak, hanem nekünk is. „Kerestem az urat és megtaláltam, és átöleltem azért, hogy örökre vele legyek.”
Urbán Erik OFM
