Az Élő Székelyföld Egyesület és Munkacsoport sorban a negyedik tematikus konferenciáját tartotta. Amikor ehhez a munkához láttak a szervezők, elsősorban az volt a céljuk, hogy a Székelyföld falvaira jellemző épített örökséggel foglalkozzanak, de fokozatosan áttértek az életmód vizsgálatára és különböző társadalmi jelenségek vizsgálatára is. Simó Márton beszámolója. Elmondhatjuk, kicsivel eklektikusabb a konferencia. Tavaly két alkalommal szerettünk volna találkozni. Ehhez pályáztunk is egy magyarországi partnerszervezettel, csakhogy az együttműködésre felkért ottani szervezet gondolt egy merészet és nagyot, és a saját berkeiben tartott ehhez hasonló programokat, amelyekből minket kihagyott. Tanulságként megmaradt, hogy körültekintőnek kell lennünk, amikor együttműködésre kérünk valakit, vagy talán jobb, ha nem támasztunk túlzottan nagy reményeket az ottaniakra, s igyekszünk megélni a saját berkeinkben. A konferencia mint módszertani kapaszkodó Ebben az évben indítottuk a Hargita Népében a falujáró sorozatot. Meghirdettük, hogy körbejárjuk a történelmi Udvarhelyszék, illetve az egykori Udvarhely vármegye településeit, megpróbáljuk felmérni a népi építészeti örökséget, de ugyanakkor végigszemlézzük az életmódbeli változásokat is. Minden riportszerű íráshoz szeretnék mellékelni egy-egy tájékoztatót is – Gyöngyössy János történeti grafikus jóvoltából –, aki az illető településeken zajló építésekhez, felújításokhoz ajánlana majd olyan házformákat, homlokzatokat, gazdasági épületeket, motívumokat, anyagokat, színeket, amelyek jellemzőek az adott településre. Ez alkalommal az volt a célunk, hogy valamelyest rávilágítsunk a változásokra, amelyek a gazdasági épületeket érintették és érintik manapság is. Ezt a munkánkat néhány helyi vállalkozás és civil szervezet jóvoltából végezhetjük. A mostani konferencia abban segített, hogy tovább csiszoljuk ennek a terepjáró és jövőt formáló munkának a módszertanát, amely mentén faluról falura haladunk. Az állattartás, a helyi mesterségek áttekintése, azok változása, a népesség összetétele, a szép történetek, az elrettentő és jó példák vizsgálata, illetve ezek bemutatása által kívánjuk összeállítani sorozatunkat. A felhasznált szakirodalom eléggé széles spektrumú, és folyamatosan bővül, szélesedik is. Tamási Áron Szülőföldem című lírai riportregényének koncepciója képezi az egyik végletet és Bözödi György Székely bánja című, méltán népszerű és ma is sokak által olvasott könyve a másikat. Szépírói eszközöket használva haladunk, s nem visszük túlzásba azt a fajta szakmaiságot, amelyet a szociológusok vagy a kulturális antropológia művelői szoktak, úgyhogy – bár felhasználjuk a friss kutatási eredményeket – nem fogunk túlzottan tudományos nyelvezetet használni, és nem telítjük szövegünket statisztikai és számadatokkal. Egyébként nem véletlen, hogy Bözödi György hozzáállására utalva a Bánja-e a székely? Összefoglaló címet adjuk sorozatunknak. Megemlíthető – nyilván – Orbán Balázs monumentális Székelyföld-monográfiája, amely hibái és hiányosságai ellenére is megkerülhetetlen, de Jánosfalvi Sándor István Székelyhoni utazás a két Homoród mellett (1839 és 1858 között megtett „gyaloglatokról” van szó, amelyek naplóit legutóbb a Litera Kiadó jelentette meg 1993-ban), illetve azok a riportok, amelyeket Mihály János készített a közelmúltban Jánosfalvi nyomán járva (2009–2010), de haszonnal forgatjuk menet közben Kozma Ferenc, Bartha Miklós írásait is. A kortárs szerzők közül elsősorban Cseke Péter, Tófalvi Zoltán és a csíkszeredai KAM munkatársai – különösen Oláh Sándor, Biró A. Zoltán és Gagyi József – vonatkozó kötetei és dolgozatai lehetnek segítségünkre. Nyilvánvaló, hogy egy pillanatra sem feledkezhetünk meg a zseniális Kós Károlyról, akinek meglátásai – akár az élet legkülönbözőbb színtereiről, akár a Székelyföld népi építészetéről ír – a mai napig érvényesek, de szem előtt tartjuk azoknak az építészeknek a javaslatait is, akik erről a vidékről származnak, illetve munkáikkal jelen pillanatban is formálják a tájat. Itt elsősorban a farkaslaki születésű Jakab Csabát említhetjük, aki ugyan Budapesten él és dolgozik, de az általa használt formakincsben a mai napig visszaköszönnek az udvarhelyszéki népi építészeti motívumok, és több középületet, illetve családi házat tervezett, amelyek megvalósultak Székelyföld-szerte. Ugyancsak megkerülhetetlen a másik két jeles építész, Furu Árpád (Kolozsvár) és Köllő Miklós (Gyergyószentmiklós), akik elkészült munkáikkal az esztétikai, és kötet formában megjelent tanulmányaikkal biztosítják az intellektuális hátteret. A Zeteváralján tartott május 14-i találkozón – bár több zavaró körülmény is akadályozott, három alkalommal kényszerültünk időpont-változtatásra – sikerült néhány előadót az elképzelés szolgálatába állítani. Ilyen értelemben roppant hasznos volt dr. Salló Szilárd néprajzkutató, Szentes Antal erdészmérnök-menedzser, Bányász József szarvasmarhatartó gazda és dr. Ferenczy Ferenc ny. főállatorvos előadása. A néprajzkutató korábban a Csíki-medencében kutatott. Tanulmányait kötetben is megjelentette, ám az utóbbi években már Udvarhelyszéken is dolgozhatott. Történetesen az Énlakán tapasztaltakat mutatta be most az egybegyűlteknek. Mivel érdeklődésünk áttevődött a nagyállattartásra, a juhászatot ez alkalommal egy kicsit félretettük, de a következőkben gyakran szót ejtünk még róla. [caption id="attachment_88635" align="aligncenter" width="1600"] Lakóház Gyergyócsomafalván[/caption] Autonómia – szövetkezetek, helyi termékek, helyi nyersanyagok, tájba illő formák Szentes Antal mint Hargita Megye Tanácsának képviselője, illetve mint a Bogát Önkormányzati Fejlesztési Társulás projektmenedzsere hosszú évek óta tanulmányozza a dél-tiroli viszonyokat. Fiatalemberként huzamosan vállalt ott munkát különböző szakmákban. Komoly rálátása van az ottani gazdálkodásra, de belülről ismeri a turizmusban zajló folyamatokat is. Két hónappal ezelőtt, amikor felvettük a kapcsolatot vele, arra kértük, hogy egy székelyföldi mezőgazdasági vállalkozók számára szervezett helyszíni tapasztalatcsere során figyeljen arra, hogy miként építkeznek a dél-tiroliak, és hogyan élnek abban a széles körű autonómiában, amelyért oly sokat küzdöttek. Szentes mérnök úr azzal kezdte az előadását, hogy az autonómia elsősorban azt jelenti, hogy igyekeznek a helyi piacra mindent megtermelni, és tudatosan azt fogyasztani, ami a dél-tiroli gazdaságokban terem. Hosszú folyamat volt, amíg sikerült elérniük, hogy az ott jelen levő multinacionális élelmiszer-forgalmazó vállalatok, a nálunk is közismert hipermarketláncok árukínálata ötven százalékban helyi terméket tartalmazzon. Emellett azonban saját bolthálózatuk is működik szövetkezeti alapon. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy a szövetkezeti mozgalom teljesen átszövi a helyi gazdasági életet. Szövetkezetekbe társulnak a szarvasmarha- és juhtenyésztők, akárcsak az almatermesztők és -forgalmazók. Az intenzív gyümölcstermesztés annyira komoly, hogy nyugodtan kijelenthető: minden harmadik Európában termett alma Dél-Tirolból származik – mondotta Szentes mérnök úr. Az állattartók emiatt felszorultak a magasabban fekvő területekre, akár 1500-1800 tengerszint feletti magasságig, de ott is képesek jó minőségű takarmányt előállítani, illetve olyan mennyiségű húst, illetve tejet és tejterméket, hogy abból bőven jut a külső piacokra. Már nincsen ugyan akkora kapacitásuk a sertéshízlalás terén, hogy kielégítsék az igényeket, Ausztriából szerzik be nyersen a híres tiroli sonka alapanyagának mintegy kétharmadát. A szövetkezetek figyelnek arra, hogy a tagoknak ne legyen túl nagy a tulajdoni aránya, ne veszélyeztessék a kiindulási alapelvet, és mindenki csupán egy-egy szavazati joggal rendelkezik a döntések alkalmával. Bár zord időjárású, magasan fekvő helyeken dolgoznak az állattartók, sikerült kiépíteniük egy korszerű úthálózatot. Minden egyes tanya könnyen megközelíthető, és mindennemű, a civilizált életvitelhez és a gazdasági tevékenységhez szükséges infrastruktúrával és felszereléssel rendelkezik. Igen gyakran előfordul, hogy a gazdák közösen építenek színeket a gépparkjuk számára, amelyet a későbbiekben közösen üzemeltetnek. Ezek mindegyike fából és kőből épül. Ugyancsak tájba illőek a patakokon átívelő hídjaik, amelyekhez acélszerkezetet is használnak ugyan, ám ami jól látható és tájesztétikai élményt is képez, az fából és kőből készül. A gazdák elsősorban a termelésre koncentrálnak, a pr- és marketing-tevékenységet társult szövetkezetek végzik számukra, akárcsak a gépek és felszerelések karbantartását. Hét szakiskola működik a tartományban, amelyek szakirányú képzést biztosítanak, de a fiatalok egy része – igen céltudatosan – olasz és osztrák egyetemeken is elmélyíti a tudását. A saját termékekhez helyi személyiségek adják a reklámarcot. [caption id="attachment_88633" align="aligncenter" width="1000"] Hagyományos faszerkezet[/caption] Bár a hallgatóságból többen is jártak már Dél-Tirolban, nem állhattuk meg a konferencián azt, hogy meg ne kérdezzük a feliratok használatát. Például a közlekedési táblák kétnyelvűek – felül az olasz, alul a német megnevezés –, de több helyen használják a harmadik, kvázi hivatalos nyelv, a ladin feliratokat is. Időnként vannak még „nyelvi cirkuszok”, de igyekeznek a helyi, a regionális és a központi kormányzat szintjén is rendezni ezeket. Dél-Tirol valamikor eléggé szegény vidék volt, de épp az autonómia, bizonyos jogkörök helyi hatáskörben való tartása tette fokozatosan vonzóvá, olyannyira, hogy Olaszország más részeiről is telepedtek ide vállalkozások. Miután a terület olasz fennhatóság alá került (1918), évtizedeken át tartottak az autonómiaküzdelmek, s aztán csak a második világháború után (1946) sikerült megfogalmazni a részleges autonómia statútumát, amelynek végső formája csak 1971-ben született meg, amikor az olasz parlament Ausztria és az ENSZ nyomására azt megszavazta és ratifikálta, de oly módon, hogy a tartomány helyi parlament a mai napig kérhet bizonyos változtatásokat, elérheti azt, hogy az esetleges sérelmeket és a hiányosságokat orvosolhassák. [caption id="attachment_88636" align="aligncenter" width="1000"] Dél-Tiroli példa[/caption] A kultúrtáj és a 21. századi paraszt Bányász József teológiai végzettséggel, elméleti-gazdaságfejlesztő és két évtizedes vidékélénkítő menedzseri munkát követően vált szarvasmarhatartó gazdává. Magunk is jártunk a gazdaságában, láttük, hogyan él együtt legközelebbi munkatársaival. Nyolc-tíz tehenet fejnek, a tejet házi sajtműhelyben dolgozzák fel, és helyből értékesítik. Ez a családja számára tisztes megélhetést biztosít. Erről a Hargita Népe és a Székely Gazda hasábjain, illetve az Élő Székelyföld Egyesület honlapján is írtunk. Most arra kértük, hogy a kultúrtájba illeszkedő 21. paraszt szemszögéből beszéljen az egybegyűlteknek. Gondolkodó ember, tettei mögött alapos megfontoltság és felkészültség lappang. Feladatának tartja a korszerű mezőgazdasági életterek megépítését, a szerves kapcsolat fenntartását a hagyomány, az állatjólét, a környezetvédelem, a gazdaságosság és a modernitás között. Reischl Gábor (1948–2008) építész szavaival vallja, hogy „…a gazdálkodás élettörvény… A gazdálkodó építészet az adottságokhoz, az élet igényeihez alkalmazkodó építészet.” A gazdálkodás természetközeliség és istenközeliség. Kifejtette, hogy a 21. századi gazdálkodó a hagyományra alapoz, de felelősen integrálja a legmodernebb tudást és technikát. Nem véletlenül idézte Németh Lászlót sem: „Van egy hagyomány, mely tájékozódó – ösztönünkhöz szól –, és egy hagyomány, amely félrevezet. Az egyik megtanít úszni, a másik a süllyedő hajó szalonjába tessékel, mert ott idáig is jó lehetett ebédelni.” Igyekezett meggyőzni a hallgatóságot arról, hogy a parasztudvar, a gazdaudvar ma is maga az Élet, egy Élet, és a tulajdonos „művelt” ember. A lakóház „fellegvár” ugyan, de be kell lennie „ültetve” a birtokba. Az építész a vidéki környezetben birtokot tervez, nem csupán istállót vagy házat. A mezőgazdaság épületeit horizontális technológiával kell kivitelezni, lehetővé téve az ütemezett, a moduláris építkezést. Nagy-nagy körültekintéssel kell megtervezni a 21. század mezőgazdaság épületeit. Nem elég ide az építész, a gazda, a technológus tudása. Az élet egészét kell mérlegre tenni, ha istállót akarunk építeni, mert visszahat rá, és nem mindegy, hogy hogyan. Egy meggondolatlan lépéssel helyrehozhatatlan károkat tud a mai ember okozni… A mezőgazdasági építkezés ezért inkább teremtés, mint tőkebefektetés. „Érezzük át ennek a súlyát, és ehhez méltó módon cselekedjünk” – mondotta, majd rátért két gazdálkodástípus elemző bemutatására. A településekbe integrált léptékű (10-15 tehén) kisebb gazdasági egységről és a falu határában elhelyezett farmról (50-100 vagy még több tehén) szólt. Nyilvánvaló, hogy érintette az állatjólét elvárásait, a környezeti szempontokat, az ivóvizekhez, a szomszédsághoz, a környező épületekhez kapcsolódó viszonyt, a bővíthetőség és a megközelítőség kérdéseit is. A gazda nem magának, hanem az állatainak épít, akikkel huzamosan együtt kell élnie és dolgoznia. Illetve hangsúlyozta, hogy nem nyersanyagot kellene gyártania az iparnak, hanem végterméket. Ha esztétikailag, a kultúrtájba történő beilleszkedés szintjén vizsgáljuk akár a településen belül, akár a határban létrehozandó objektumokat, akkor az uniós pályázatokhoz ajánlott típusterveket nem vehetjük figyelembe, mert azok tökéletesen tájidegenek, minden olyan „tulajdonsággal” rendelkeznek, amelyek számunkra – lakjunk a Székelyföld bármely zugában – csakis elrettentő példák lehetnek. Gazdákkal, különböző életkorú értelmiségiekkel közösen hozták létre az Oltárkő Parasztszövetkezetet, amely együttműködve építészekkel, az Élőszövet Alapítvánnyal, az Országépítő Kós Károly Egyesüléssel, igyekszik szabadegyetemeken, népfőiskolai előadások keretében népszerűsíteni ezt a gondolkodásmódot és a mentalitásváltást. Személyes példával ábrázolta, hogy családi szinten igyekeznek úgy feltölteni saját készítésű termékekkel az éléskamrájukat, hogy minél kevesebb bolti terméket kelljen év közben beszerezniük. Bár – egyelőre – ez a mozgalmuk társadalmi szinteken nem vált túl szélessé, ám folyamatosan erősödik. Így élni, így dolgozni, ez azt jelenti, hogy a lehető legközelebb helyezkedünk el a természethez, és így erkölcsös, így lehetünk a leginkább képesek arra, hogy csökkentsük a parasztember ökológiai lábnyomát. A gyermekeink és az unokáink jövőjét fogyasztjuk. Európa úgy él, mintha 2,8 Föld állna rendelkezésére, 2019-ben a túlfogyasztás napja május 10-re esett. Úgy tűnik, hogy világszinten ez a nap idén július 1-je előtt lesz. [caption id="attachment_88637" align="aligncenter" width="1200"] A zetelaki vízifűrész[/caption] A termőföldtől az asztalig Ferenczy doktor úr egy korábbi előadásában a háromgenerációs tanyasi gazdálkodást modellezte – állatorvosként és mezőgazdasági szaktanácsadóként –, most azonban arra kértük, hogy készítsen el egy olyan modellt, amely ugyancsak abban az autentikus környezetben érvényes a csonka családok esetében, amikor egy-egy özvegyen maradt nő vagy férfi arra kényszerül, hogy munkamegosztás formájában társuljon a szomszéddal, aki hasonló helyzetű, esetleg úgy él, hogy nem alapított még családot, s a körülmények úgy hozták, hogy erre már nem is kerülhet sor. Ez a dolgozat ugyan még nem készült el teljesen – egy másik találkozásra halasztódott a bemutatása –, viszont rendelkezésre állt az az előadás, amelyet a közelmúltban készített az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottsága részére. Ez a tudásalapú, precíziós gazdálkodásról szólt a hegyvidéki agráriumra vonatkozóan. Székelyföldi viszonylatban a tejfeldolgozás területén négy szövetkezet működik: a Nagyküküllő Mezőgazdasági Szövetkezet, a Csengő Mezőgazdasági Szövetkezet, a Tatros Mezőgazdasági Szövetkezet és a Kézdi Lacto Coop Mezőgazdasági Szövetkezet. Beszámolt az „Ernyő Pályázatról”, amelyet közösen készítettek, s amely koordinálni fogja a székelyföldi tejtermelő szövetkezetek együttműködését, optimalizálja a termelési portfoliót, a beszerzési és értékesítési csatornákat, a termelési erőforrásokat, növeli a tejtermelés és -feldolgozás hozzáadott értékét, növeli a helyi termékekbe vetett hitet, ösztönöz az egészségesebb adalékmentes táplálkozásra, bizalmat ad a gazdáknak és Székelyföld lakosságának a saját termékeik fogyasztására. Mintákat mutat fel a többgenerációs minőségi életmodellre, munkahelyeket teremt, minden résztvevőnek fejlődést és fejlesztést biztosít, de ezáltal a szövetkezetek jogi önállósága nem szenved csorbát. Csíkszépvízen felszerelnek és üzembe helyeznek egy nyerstej-minőségellenőrző laboratóriumot, és szorgalmazzák a prémium termékek gyártását. A keresztúri tejfeldolgozóban funkcionális fermentált tejtermékeket kívánnak előállítani gemmoterápiás rügykivonatokkal. Ugyancsak a csíkszépvízi üzemben tervezik létrehozni a camembert típusú prémium sajtok gyártóvonalának felállítását. A camembert sajt esetében az innovatív jelleget a vidékünkről származó, starterkultúraként felhasználható tejsavbaktérium-törzsek izolálását, a káros baktériumok visszaszorítását tűzték ki célul. Az előkészítés folyamatában úgy vélik, hogy a feldolgozó egységnek előnyöket hoz, alacsonyabbak lesznek a termelési költségek, valamint az egységnyi termékre felhasznált tejmennyiség, az érlelési időszak is csökken, és az sem mellékes, hogy a végterméknek gyorsabb piacra kerülésével a befektetett pénz gyorsabban megtérül. A kapcsolódó kutatásokat a Sapientia – EMTE Csíkszeredai Karán végzik az Élelmiszertudományi Tanszék munkatársai. Uniós források bevonásával ugyan, de helyi alapanyagokból dolgozva, helyi munkaerőt foglalkoztatva jutnak el a székelyföldi és a távolabbi piacokra. Ez egy nagyobb léptékű munkafolyamat ugyan, de bizonyítja, hogy csakis intézményi és szövetkezeti összefogással lehet célt érni. Végső következtetésként a résztvevők megállapították, hogy több szinten is sikerült érinteni az állattartás tájformáló vektorait. Jó kiindulási pont a szerzőnek is az elkezdett „falumunka” folytatásában. Egyáltalán nem volt az sem meglepő, hogy a résztvevők olyan szakmai kirándulás tervezésébe kezdtek, amelyben helyi és hazai, illetve magyarországi objektumokat tekintenének meg, illetve bejárnák Dél-Tirol egyes vidékeit is, ahonnan hasznos ismeretekkel gazdagodva segítenék az „organikus” és tudatos vidékfejlesztést.