A leáldozó Nap szelíd fénye bíborfátylat vetít az égre. Langy szellő lebben, az avar megzörren, halványul a fák árnyéka, nő a rengeteg homálya. Rigó, gerle, cinkecsalád visszaszáll meleg fészkére, s mint kik rég nem látták egymást, keveset még cseverésznek. Nyúl, szarvas, őz egyéjszakás puha nyugvóhelyet talál, s félálomban szundikálva a felkelő napot várja. Valahol messze pásztor kurjant, kutyája – ébert mímelve – vakkant, s mintha harsány kürtszó volna, a fenyves oldal visszhangozza. Aztán – szinte észrevétlen – mindent átölel a csend: szellő se lebben, avar se zörren, csak a csermely énekel; az erdő már szendergőben, majd mint a gyermek anyja ölében az ős-csend bölcsőjében álomba ringatja magát: adjon Isten jó éjszakát! Ám csalóka a végtelen nyugalom, törvényét nem adja fel a vadon: éji vadászatra indul, farkas, medve, róka, hiúz… Mélyen alszik a Hargita, lélegzése a fenyves zsongása. Fölötte csillagmiriád örökkön vigyázza álmát.