Közel kétszázötven méhcsalád dolgozik a Csíkszentmihály és Ajnád határában lévő telken. Most éppen az itthoni terepen próbálják kihasználni azt a pár óra napsütést, amelyben az elmúlt hetekben nem sok részük volt a méheknek. Az eső a vándorméhészre sincs tekintettel, akkor kopogtatja a kaptárok oldalát, amikor éppen összetalálkoznak. Több héten át egyeztettem a találkozást Búzás Ferenccel, aki már jó idejében útra kelt, hogy előbb a repce, majd az akác virágzását elérje. Az idei méhészeti év – mostanig – nem volt kecsegtető számára sem, hiszen eddig még  nem kellett pergetni.

– Gyermekkoromban, ha lehet szerencsének nevezni, megtelepedett egy raj a körtefánkon, amit édesapámék befogtak. Ez még nem volt komolyabb méhészkedés, de a raj lassan felszaporodott, aztán már tizennégy család is volt – meséli Ferenc. A méhészkedést a 90-es évekig ebben a formában folytatta a család, majd a kollektív felbomlása után a visszakapott földeken kezdtek el gazdálkodni, így háttérbe szorult a méhészet. Ez azonban elég volt arra, hogy a méhek iránti vonzalmat felkeltse Ferencben. – Amikor édesapám dolgozott a méhekkel, én nem mehettem közel, így amikor ők munkába mentek, szúrások árán, de belestem a kaptárba. 1989-ben a homlokomat szúrta meg egy méh, és rendkívül megdagadtam, kórházba is kerültem. Ez a felvételi időszakában volt, amikor én kórházban perfúzió alatt voltam. Ez lehet sorsszerűség...

Egy alkalommal a városból ingázott hazafelé a vonaton, ahol egyik utazótársa egy helyi idős ember volt, aki egész életében méhészkedett. Az utazás során az idős bácsi arról panaszkodott, hogy amióta már nem méhészkedik, a napjai is nehezen telnek. Ő volt az, aki arra biztatta utastársát, hogy próbálja ki újra a méhészkedést, és majd egy szúrás eldönti, hogy tényleg allergiás-e vagy sem. Ferenc megfogadta az öreg bácsi tanácsát, és méhészkedni kezdett. Eleinte a munkahely mellett másodállásban volt méhész, de a munkaadójával való megegyezés alapján nyáron a méhészkedés volt előtérben. Hat évvel ezelőtt a méhekkel való vándorlást is kipróbálta. Ezt jelentős változásnak tartja, hiszen ez nagyobb befektetést is igényelt.

– Az idén majdnem váratlanul jött a tavasz. Hat éve vándorolok, de mostanig ez a leggyengébb vándorévem. Még a hárs, a napraforgó és az erdei kaszálók vannak hátra, de az előrejelzések még mindig esőket jósolnak. A legjobb esetben is már csak gyenge-közepes lehet az esztendő, hiszen a felén már túl vagyunk – vélekedik Ferenc. A vándorlást általában Calafat és Craiova környékén szokta kezdeni, de az utóbbi években Giurgiu megyébe is eljárt. – Az idén rossz döntés volt, hogy korán eljöttem a repcéről, de végül sem repcét, sem akácmézet nem tudtam pergetni. A vándorlás során fontos, hogy az ember megtalálja a legjobb méhlegelőt, emellett ismernie kell a farmert is ott, ahová telepedik, hiszen folyamatosan egyeztetni kell vele. A tapasztalat azt mutatja, hogy nem utasítanak el egyetlen méhészt sem a gazdák, nekik a lényeg, hogy minél jobb legyen a beporzás. A gond inkább a parkolással van – a mezőn fontos, hogy olyan helyet találjon az ember, ahol nem süllyed el.

A bioméz értékesítése biztosabb, és valamivel jobb árat is lehet kapni érte nagy tételben, ezért döntött úgy, hogy áttér erre a módszerre, de azzal is tisztában van, hogy a piacon és a vásárokon hiába kérne többet a biomézért, hiszen minden méznek ugyanaz az ára. – Nehéz lenne és eszemben sincs, hogy kezdjem magyarázni valakinek, hogy mi a különbség a kettő között – summáz Ferenc. Azt mindenképpen saját méhészetében tapasztalta, hogy az állomány kezelése nehezebb a biomódszerekkel. A fejlesztésben komoly segítséget jelentett a 112-es fiatalgazda-pályázat, amely elsősorban a berendezések vásárlását eredményezte. A pályázatnak köszönhetően könnyebben és gyorsabban tudott fejleszteni, így csomagolót, adagolót, virágporszárítót, fedelezőgépet vásárolt. Ferenc meggyőződése szerint szükséges fejleszteni, s aki nem fejleszt, az lemarad. A csíksznetmihályi méhész azt mondja: a méhész dolga, hogy megfelelő családokat tartson, a méztermelés pedig a méhek dolga. Szintén a méhész ügyessége, gondja, hogy közvetlenül ő értékesítse a terméket. Búzás Ferenc állandó résztvevője a Hargita Megyei Agrárkamara által szervezett vásároknak, amelyeknek havi rendszeressége egyben a biztos havi bevételt is jelenti. A Székely termék védjegy birtokosaként úgy véli, hogy ennek leginkább eszmei értéke van, és a vásárlók felé nyújt egy pluszbizalmat. A havi vásárok mellett a Szellőtetőn, a Gyimesek felé vezető út mentén van egy tavasztól őszig működő értékesítési pontja. – Az embereknek az értékrendje kellene változzon. Lehet nekünk Székely termékünk, de vissza kellene térjünk, amennyire csak lehet, az igazi székely értékrendhez. Nagyapáinknak, dédapáinknak mi volt az élelmiszer? Táplálék. Attól nem vártak el többet, mint hogy tápláljon. Most inkább a látszatértékekre ad az emberek többsége, hogy egy termék szép és nagy legyen. Eljutottunk oda, hogy nem vagyunk megelégedve azzal az ízzel, ami természetesen csak arra jellemző, csak azé a terméké. Nem elég akkorának az a kenyér, hanem az állományát, térfogatát jól meg kell növelni. A mézzel szemben is vannak olyan elvárások, hogy ne legyen kristályos, folyékony legyen. A méznek az a tulajdonsága, hogy kristályosodik. Ha az elvárása a fogyasztónak az, hogy folyékony legyen a méz, akkor a méhész kénytelen felmelegíteni a mézet, ha meg akar felelni a vásárlók igényének. Akinek megvan a felszerelése, az nem melegíti túl a mézet, de minél többször melegíti, az annál jobban veszít az értékéből – hangsúlyozta Ferenc, majd hozzáteszi, hogy az emberekben azért kezdett tudatosodni, hogy a vegyes virágméz mégiscsak értékesebb, mert az a tartalmasabb. – Vannak, akik egy-egy fajta mézhez ragaszkodnak, de a többség a vegyes virágmézet keresi – jegyzi meg. A naplemente közeledtével pedig a kaptárok körüli zsongás is halkul. A fotózás kedvéért oldalról közelítek a kaptárok felé, amelyeknek közelében érezni lehet a friss virágpor illatát. Az illat élménye pedig megér néhány szúrást...