A Kájoni János nevét viselő megyei könyvtárban időnként olvasókörre gyűlnek össze a könyvbarátok. A kör legutóbbi – 15.! – találkozóján Kozma Mária író Kenéz Ferenc írásművészetét, annak értékeit bemutató írását olvasta fel, Somay Pál olvasmányélményeit ismertette dr. Pongrátz Gergely Corvin-köz 1956 című memoárjával kapcsolatban, illetve Zsigmond Márton felolvasta Hamvas Béla 1956-ról papírra vetett gondolatait. Az alábbiakban Kozma Mária írását közöljük. Az évszázadokat áthidaló kérdésre, hogy mi a költészet, van egy csattanó, bár akár hányavetinek is érezhető válasz: költészet az, ami a versben van. Nem bonyolítom tovább sem a kérdést, sem a választ, inkább arra szeretnék magyarázatot találni, hogy miért pontosan ez jutott eszembe Kenéz Ferenccel kapcsolatban. Gondolom azért, mert igencsak nehéz, műfaji, formai kötöttségeket találni a verseiben, minthogy a szabályszerűséget éppen a szabálytalanság adja. Ha megbontjuk a versei sormetszetét (cezúráját) és folyamatossá alakítjuk, könnyen kaphatunk belőle egy laza, leginkább az élőbeszédre hasonlító prózai szöveget, amikor is a beszélő, hogy úgy mondjam, nem tesz pontot a mondat végére, átugrik egy gondolatot, nem választ el vesszővel felsorolásokat, utal egy érzésre, ismeretre, de csak érintve azt szinte futólag, mint amikor a hallgató – versolvasó – is pontosan tudja, miről van szó… de hát ki tudja, ugyanolyan fontos-e a hallgatónak is, mint a költőnek. Csak egy példa a Huszonegyedik budapesti versből: „Ott tébláboltam a villamosmegállóban […] / egy középkorú úriemberféléhez / odafordulva kimondtam: / »Megbukott a diktátor!« / Az úr először értetlenkedve nézett reám, / aztán úgy tett, mintha nem hallott volna / semmit, aztán mellém nézett, a levegőbe, / aztán kissé hátrább lépett. Babrálni kezdett / a táskáján. Azt hittem megőrülök. / Odafordultam egy másik várakozóhoz. / »A diktátor megbukott!« …Aztán a harmadikhoz, / a negyedikhez, az ötödikhez – rendes emberek voltak / mind: várták a villamost.” A vers egy nagyon életszerű helyezetet közöl velünk, el is hisszük a leírás minden szavát, miközben nyilvánvalóan tudjuk, de legalábbis feltételezzük, hogy a való életben nem így történt: a költő igaziból nem szólította meg a villamosra váró embereket. De képzeletben végigjátszotta a jelenetet! És ezzel elindította bennünk is a valóság mögöttit-mellettit, a „mi lett volna, ha…” kérdését. Mert az irodalom gyakran úgy közli velünk a valóságot, hogy figyelmeztet: így is megtörténhet. Kenéz Ferenc József Attila-díjas költő a második Forrás-nemzedékhez tartozik; első könyve 1968-ban jelent meg Fekete hanglemezek címmel. Költői indulása tehát az 1960–70-es évekre esik, amikor a romániai liberalizáció, az úgynevezett nyitás következményeként, a magyarság újra megpróbálkozhatott nemzeti identitásának megerősítésével és tudatosításával. Ehhez intézményi segítséget is kapott: az írók leginkább a Kriterion Könyvkiadótól. Ez a „nyitás” nem tartott sokáig, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a diktatúrának egyáltalán nincs ínyére a magyar kulturális élet fejlődése, még kevésbé annak támogatása. Kenéz nemzedéktársaihoz (Király László, Magyari Lajos, Farkas Árpád, Markó Béla, Bogdán László, Ferenczes István, Balla Zsófia és mások) hasonlóan keresi a választ, de legalábbis kérdéseket fogalmaz meg a kisebbségi lét – nem annyira társadalomtudományi, hanem – saját bőrén tapasztalt testi-lelki nyomorúságaival kapcsolatban. Végül is ez Kenéz vershelyzeteinek, kitelepedési naplójának és a vele készült interjúk alapköve, valamint a nemzedéktársaihoz való kötődés és a közösségi érzés meghatározása. Az egyes szám első személyt, az „én” -t gyakran felváltja a többes: a „mi” és a „ti”. A hatalom azonban gondoskodott arról, hogy a kis közösségekből – legjobb esetben is – csak baráti társaságok váljanak, nélkülözve az igazi – nemcsak az írótársakat, hanem az olvasóközönséget is átfogó – közösségi „fórumot”. Ha szabad így fogalmazni: védőbástyákból eldugott kapusszobák, netán kocsmai asztalok, olykor a harcostársakból ivócimborák lettek, közösségi érzésből szorongató magány. Elkezdődött az el- és kivándorlás, ürügyként legtöbbször a gyereket vagy valamilyen itthon kezelhetetlen betegséget említve. Az ittmaradottak pedig csak nyugtázták: ő is, meg ő is, meg ő is... Ki gondolná ma az ifjabb nemzedékekből, hogy még egy nyelvtanulási „lecke” is bátorságnak, netán gyanúsnak számított azokban az években!? Egy holland ősz hátterében című verse Az átvilágított földgömb című kötetében jelent meg (Kriterion Könyvkiadó, 1975), nem nagyon elemezgettük, inkább csak csodálkoztunk, hogy átment a cenzúrán (cezúra – cenzúra, egy betű különbség!): „…lehet / nem is az elérhetetlen nyelvet csupán az elérhetetlent akartam / megtanulni // csupán a holland kakaót akartam megtanulni / csupán a holland szélmalmokat akartam megtanulni / csupán a holland korcsolyabajnoknőt akartam megtanulni / csupán a holland kertig-ablak házakat akartam megtanulni / csupán a világ legnagyobb repülőterét akartam megtanulni / csupán Julianna királynő délelőtti kerékpárját akartam megtanulni / csupán a parasztfiúból lett miniszterelnököt akartam megtanulni // csupán a világnak azt a felét akartam megtanulni / amit nem kaptam meg soha / s ami ma már ha jól sejtem megtanulhatatlan…” Kenéz Ferenc 1989 márciusától Budapesten él. Áttelepedési naplója 1987 októberétől 1989 márciusáig sorolja életének eseményeit, a suttogva, bizalmasan továbbadott „híreket”, amelyeket jelentőssé az adott helyzet – a kitelepedési kérvény benyújtása, a várakozás bizonytalansága tesz: „1987. október 1. Hír érkezett a Brassai iskola egykori oktatómesteréről is. Nem igaz, hogy Svédországban vannak – megálltak Magyarországon. Van Pest mellett egy elnéptelenedett sváb falu, oda rakják be a kint maradó erdélyieket – terjed a hír városszerte. Végre észbe kaptak azok a hülye magyarok –, hisz azt a sok üres falut mind megtölthetnék élettel az erdélyiek.” „1988. január 29. Tegnap Banneréknál [Banner Zoltán] voltunk. Semmi hírük nincs. Hol becsomagolnak, hol kicsomagolnak valamit. Azt hitték valamiről, hogy már csak odakinn lesz szükségük rá, s aztán hirtelen kiderül, hogy még itt is… Január 30. Édesanyám pár soros, szorongó levélkéje. Azt írja, nap nap után velünk foglalkozik gondolatban, hogy ismét elmúlt egy nap, közelebb jön az idő, amikor már »nem tudom, milyen környezetben keresselek benneteket«… Este Mózeséknál [Mózes Attila]vagyunk. Körben a falon Edit [Finta Edit] festményei, a magányos függöny, a magányos kesztyű, a magányos ablaktábla. Attila dühöng: »Ha megyek, én csak Wellingtonba megyek. Pestre? Hogy utáljanak a saját magyarjaim? Egy nagy francot! Akkor inkább utáljanak itt. Azt könnyebben elviselem.« 1988. február 11. Most, amióta a kiment írók hallatják odakint a hangjukat, lehet megváltozik a helyzet. Eddig volt egy olyan közvélekedés, hogy ó, hát persze, az írókat, művészeket könnyen kiengedik, mert így legalább értelmiség nélkül marad a nép. Igen ám, de most ha észbe kapnak, hogy ugyanaz az értelmiség, aki hallgatott, odakinn pofázni kezd – akkor rájönnek esetleg arra is, hogy jobb itthon egy hallgató magyar íróval több, mint egy beszélővel több kívül az országhatáron.” A sóvárgás birodalma című (Pallas-Akadémia, 2015) kevert műfajú kötettel Kenéz Ferenc szavakba öntött életét veszi kézbe az olvasó: verseket, versmagyarázatokat, naplókat, interjúkat. Az itt megjelent interjúkat Gálfalvi György (1976) Lászlóffy Aladár (1986) Cseke Gábor (2006), Ferenczes István (2014) készítette Kenézzel. Őszinte vallomások ezek, mintegy összegzései Kenéz Ferenc eddig befutott irodalmi pályájának, s nem kevésbé sajátos válasza is a kérdésre, hogy hol van az író hazája... – Nem vagyunk elveszve. Helye s felelőse megvan mindenkinek – mondta Kenéz Ferenc a baráti társalkodás csendesen folydogáló csevelyében a budapesti Ünnepi Könyvhéten 1999-ben a standunk előtt üldögélve. Régóta ismerem őt, soha nem hallottam, hogy felemelte volna a hangját azért, hogy másokat túlkiabáljon. Arról a „sok egyéb”-ről beszélgettünk, ami itteni és ottani; arról, változik-e valami attól, hogy éppen honnan nézzük az ittent és az ottant; ismerősökről, barátokról. Dedikálta A Hollywoodi temető című könyvét, ő már nem is volt ott, amikor megtaláltam benne a verset, nem tudtam neki hirtelen megmondani, mennyire örvendek, hogy vannak írók, költők, akik azt mondják, amit írnak, pontosabban: azt írják, amit mondanak: „Nem vagyunk elveszve. / Helye s felelőse megvan mindenkinek. / A Számontartás Istene legelteti / rajtunk a szemét, s hízik kövérre, / mint egy nulla. A porkolábok / derűsen harmonikáznak az / esti violák közt, a szomszéd / csendesen kimásol az ábécéskönyvből / egy feljelentést. / Én a gyermekeknek a jövő időt tanítva / hamuba dugott ujjal / írok nékik.”