borús égbolt
közepes eső
Semmibe nyíló kapuk
Van egy hegyre szúrt falu a világ végén, ami nagyon kedves a szívemnek. Poros utcáin sétálgatva elnézem tornácos parasztházait, és időutazónak érzem magam. A valaha lüktető pezsgéssel teli község ma már inkább élő múzeum. Ám mégsem skanzen. Ami máshol múltidéző kiállítási tárgy, az itt a mindennapok valósága. Ami egyebütt vigyázott díszlet, az itt élettér, nem is akármilyen.
Orbán Balázs így ír Siklódról: „Küsmödön felül a völgy összeszükül; vadonbérczek között kanyarog tova, oly helyeken, hol néhány ember hadseregeket tudna feltartóztatni. A szántók meredek hegyoldalokon, erdők által szegélyezett bérczéleken vannak, hol csak a szorgalmas székely tud valamit termelni. Azonfelül a Kis-Küküllő völgyét szegélyező magas bércz vonul le; s ott, e havas tetején, fenn több ezer láb magasságban van Siklód, egyik legszebb fekvésü s legérdekesebb faluja bérczes hazánknak, egy kies oáz a rengeteg közepette. Siklódot protestáns szentföldnek hivják, mert lakói (1500 lélek) igen becsületesek, romlatlanok és vallásosak; elszigeteltségök megvédte az elerkölcstelenedés és elfajulástól; itt őserényeink még eredetiségökben találhatók fel.”
Az említett 1500 lélekből jó, ha 100-120 maradt mára, a megközelítőleg 400 portából körülbelül 70-ben lakhatnak állandó jelleggel. Az államosítás ellehetetlenítette, vagy legalábbis nagyon megnehezítette az önellátó gazdálkodást, így a legtöbben elvándoroltak a faluból. Nem segített az sem, hogy évtizedeken át csupán mély megadással autózható földút vezetett ide. Az elzárt falu lassan elöregedett, a házak elnéptelenedtek, a valaha volt híres cseresznyéskerteket felverte a gaz. Maréknyi ember áll helyt, nincs iskola, nincs munkahely. Itt van viszont a környék egyik legszebb temploma. Isten hajlékát és nyáját kedves és fiatal tiszteletes asszony vigyázza nagy gonddal. A negatív hatások áldást is hoztak, hiszen megmentették és megőrizték ezt a páratlan helyet, a maga csodálatos épített örökségével, viseletével, népszokásaival. Örömmel látom, mikor egy-egy ház új gazdára lel, és a szépségeit felismerve, múltját tiszteletben tartva éledhet újjá. És szerencsére egyre több van ilyen! Bízom benne, hogy lassan végleg elbúcsúzhatunk a műanyag ablakoktól, bádogtetőktől, és a most készülő új út megnövekedett forgalma nem fogja alapjaiban megváltoztatni a táj vadregényes nyugalmát.
Itt lenni olyan érzés, mintha töltőre tennék az embert. Jobb lesz az étvágy, könnyebb az álom. Remek barátokra leltem. Elveszett városiként szinte állandóan tanácsra szorulok, és rájuk lehet számítani. Mintha az elzártság nemcsak az épületeket és az életmódot konzerválta volna, hanem azt az értékrendet is, amelyben egymás megsegítése magától értetődő, a vendégszeretet biztos, és megszokott köszönésük, az „Áldja meg!” őszinte. Méltóságuk nem dölyf, hanem tartás. Ezek az emberek napról napra, évszakról évszakra megharcolnak azért, amijük van, medvével, szárazsággal, jégesővel, mikor mivel kell. Büszke vagyok erre a falura és a benne élőkre. Bárcsak több lenne belőlük!
Rátz-Illés Mária
