A „lovagkirály” trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából Szent László-emlékévnek nyilvánította az idei esztendőt a magyar kormány nemzetpolitikai államtitkársága. A nép körében nagy tiszteletnek örvendő uralkodóról, munkásságának jelentőségéről ír Darkó Jenő történész. [caption id="attachment_58662" align="aligncenter" width="800"] Béla megkoronázása Fotó: szentlaszlotarsasagesrend.hu[/caption] V. 4. A szent elődök emlékének ápolója, a nemzeti hagyomány őrzője László király megbízásából, még István király szentté avatását megelőzően készült el Szent István király ún. Nagyobb legendája. A legenda írója forrásul használta a szájhagyományon kívül a szent király törvényeit, fiához írt Intelmeit és talán az Altaichi Évkönyvek tudósításait. A szájhagyományból vett adatai nem mindig megbízhatók. Ennek tulajdonítható, hogy István megkeresztelését tévesen Szent Adalbertnek tulajdonítja, ugyanakkor az esztergomi érseknek Ascheriket teszi meg Anasztáz helyett. István államszervező és törvényhozó munkásságáról csak felületesen emlékezik meg. Inkább István térítő és egyházszervező tevékenységét, kegyességét, vallásosságát és életszentségét állítja a mű homlokterébe. Az uralkodó család belviszályával, az uralkodó elleni lázadásokkal nem szívesen foglalkozik. Koppány lázadásáról, tények említése nélkül, röviden emlékezik meg. Vazul merényletéről pedig nem tudósít. [= Hóman, MT, I, 300.] A Nagyobb legenda hiányosságait a Szent László király halála után nem sokkal keletkezett ún. Kisebb legenda igyekezett pótolni, mert „méltónak és illendőnek tartotta István király életét és az ő korában élők hű és igaz tudósításából megismert tetteit az utódokra hagyni”. A munka a Nagyobb legenda gondolatmenetét és sorrendjét híven követő, önálló fogalmazású kivonata, önálló részletekkel. Találóan mutatja be Géza fejedelem és István térítő munkáját. Előadja a Koppány- és Vazul-féle lázadások történetét, anélkül, hogy a két vezér nevét megemlítené. A besenyő telepesekkel gonoszul bánó királyi vitézek tanulságos története új emberi vonásokkal, az erélyes uralkodó, a szigorú, de igazságos bíró tulajdonságaival egészíti ki a Nagyobb legenda túlságosan elvont, égies Szent István képét. A Kisebb legendát írója nem a Nagyobb legenda helyettesítésére, hanem kiegészítésére szánta – annak István halálával foglalkozó utolsó mondatait elhagyva – folytatásként azzal egy kódexbe írta be. [= Hóman, MT, I, 300–301.] Még 1091-ben vagy 1092-ben, még Szent István egy életirattá egyesített kettős legendájának létrejötte előtt írta meg Szent László király udvarának egyik tudós papja az Árpád-dinasztia, egyben a magyar nemzet történetét. A szakirodalomban Gesta Ungarorum néven ismert munka a magyar középkor történetírásának legkimagaslóbb terméke. [= Hóman, MT, I, 301.] Az eseményeket tárgyi és okozati összefüggésre való tekintet nélkül szoros időrendben elbeszélő műfaja, a középkori történetírás legkedveltebb irodalmi formája az évkönyv (annales) és a krónika volt. A két, formai szempontból azonos műfaj csak módszerében különbözött egymástól. Míg az annalista évről évre, folytatólagosan, közvetlen tapasztalat vagy értesülés alapján jegyzi le az eseményeket, a krónikás régebbi írott források és a szájhagyomány alapján állítja össze, szedi évek szerint rendbe a történeti múlt eseményeit. A krónikában megnyilvánuló írói szándék az erősebb, felfogásában egységesebb, az évkönyv önállóbb, eredetibb és megbízhatóbb. Idővel azonban a különbség elenyészett a krónika és az évkönyv között. A krónikás saját korához érve évkönyvet ír, az annalista pedig krónikás módszerrel ír bevezetőt az évrend szerinti feljegyzések elé. Így a krónika és az évkönyv műfaja lassan teljesen összeolvadt. [= Hóman, MT, I, 301.] [caption id="attachment_58663" align="aligncenter" width="960"] Anonymus szobra Budapesten. Ligeti Miklós alkotása Fotó: pctrs.network.hu[/caption] A középkori európai irodalomban a 7. századtól megjelenő krónika a klasszikus ókorban ismeretlen műfaj volt. A római birodalom földjére települt germán népek (gótok, frankok, angolszászok, langobardok) saját nemzeti történetüket históriás formában örökítették meg. A krónika és az évkönyv évrendi előadásával szemben a Historia vagy Gesta már összefüggő, egységes előadásban tárgyalják egy nép, vagy annak uralkodó családjának történetét. Ezt az irányzatot képviselik a gót Cassiodorus és az őt kivonatoló (egyben fennmaradt) Jordanes, a kelta Glidas, a frank Tours-i Gergely, az angolszász Beda Venerabilis és a langobard PaulusDiaconus munkái. A nemzet és uralkodója történetének egységes és összefüggő egészet alkotó előadása során az időbeli kapcsolatok mellett figyelemmel vannak a személyi, tárgyi – főleg genealógiai, földrajzi – és oksági összefüggésekre, a nemzeti, helyesebben dinasztikus szempontot állítják a munka középpontjába. [= Hóman, I, MT, 301.] A krónikák, évkönyvek és a szentek életrajzai, a legendák mellett jelentkezik a szubjektív íróművészetet gyakorló, új művet alkotó vagy a régi históriát folytató történetíró. Ilyen gesta- vagy históriaíró a 9. században a brit Nennius, a frank Erchanbert és Nithard, a langobard András és Erchempert, a 10. században Nagy Alfréd angol király, a langobard-olasz Liudprand, a szász Widukind, a 11. században a francia Richer és az angol Malmesbury Vilmos. Itáliában és francia földön a ravennai Agnellus, a lüttichi Heriger, a Lobbes-i Folcuin és a Rheims-i Flodoard pedig az egyháztörténet terén is a históriás formát alkalmazza. [= Hóman – Szekfü, MT, I, 302–303.] A középkor újfajta históriaírói a gót Cassiodrus óta ugyanazon recept szerint járnak el. Műveik a következőképpen tagolódnak: 1. a nép vagy a dinasztia eredete kapcsán előadják egy nép keletkezését (őstörténetét), az őshaza földrajzi elhelyezkedését, a nép vándorlásának útvonalát; 2. az eredetkérdés és a pogány kor előadása után 3. rátérnek a már keresztény királyok történetére, más szóval a dinasztia történetére; saját koruk, illetve uralkodójuk történetét szélesen hömpölygő előadássá bővítik, mivel a fő cél a mindenkori uralkodó és a dinasztia érdemeinek méltatása. A messzi múltba visszatekintő bevezető részben írott források hiányában a rendelkezésre álló szájhagyományra, illetve a biblikus hagyományra támaszkodnak előadásukban. Írott forrásaikat gyakran betű szerint másolják, de tartózkodnak szolgai követésüktől. Forrásaik szövegén tartalmi és stiláris szempontból óhatatlanul módosítaniuk kell. Nem riadnak vissza forrásuk kritikájától, sőt az előttük álló előadás felfogásának módosításától sem. Az időrendben előadottakat tárgyi összefüggés szerint csoportosítják. Azokat más forrásból vagy az élő hagyományból szükségszerűen kiegészítik. Az események reális okait, személyi, családi és politikai összefüggéseit ábrázolják. A szemléletükben megmutatkozó korszellem átüt munkájukon. Történetietlen gondolkodásuk és a realitások iránti érzéketlenségük sokszor tévedésbe sodorja őket. Forrásaikat kritikával használják, azokat tetszés szerint kiegészítik, saját koruk viszonyait vetítik vissza az általuk előadott múltba. Nagy jelentőséget tulajdonítanak a vallásos érzületnek, a transzcendens felfogásnak. Előszeretettel jegyzik fel a mondákat, keresztény korban a csodákat, legendás történeteket. [= Hóman, MT I, 303.] Míg a krónikások előadása személytelen és objektív, a históriaírók szempontjai egyéniek. Az előadás központjában az uralkodó és annak ősei állnak. Munkájuk egyes részletei szinte biografikus jelleget öltenek. Az előadásban az események és jelenségek megítélésében az író egyéni felfogása, érzelme és pártállása jut kifejezésre. Az előadó szubjektivitása saját kora felé közeledve egyre erősödik. Míg a krónika írója egyszerű szerzetes, a históriaíró már fényes fejedelmi udvarok világának képviselője, klasszikus műveltséggel rendelkező, világot látott, társas életben forgó, politikus udvari papok. Olvasóik az udvar népe, akit nem elégítenek ki csupán Isten dicsőségéről író szerzetesek, az események száraz felsorolása. A legendák, vallásos életiratok a szerzetesek világnézetét tükrözik. A históriás művekben a középkori udvari műveltség, a literátus udvari papok felfogása jelenik meg. A história vagy gesta tárgyilagosság és megbízhatóság szempontjából nem éri el a krónikákat és évkönyveket, de a középkori életfelfogás igazabb tükre, elevenebb szószólója. [Hóman, MT I, 303–304.] A Szent László kori Gesta Ungarorum ennek a középkori irodalomnak egyik szép és egészséges hajtása. Az eredeti munka elveszett, de későbbi íróink – így Anonymus, Kézai Simon és Kálti Márk – műveiből szinte teljesen rekonstruálható. 11. századi szerzőjének forrásai között szerepelt minden bizonnyal Reginoprümi apát munkája és az Altaichi Évkönyvek. – Hiteles rekonstrukciója alapján elmondhatjuk, hogy az Árpádok dinasztikus történetét bemutató munka a magyar őshaza (Scithia) és eredet leírása vezeti be, amit a vándorlások és a honfoglalás története, majd a kalandozások hét nagyobb hadjáratba tömörített előadása követ. Végül az uralkodók egyre bővülő, Salamon korától kezdve a kortársat világosan eláruló története következik. Ugyan az Altaichi Évkönyvekből szó szerinti részleteket vesz át, de a Vazul-ág ellen irányuló tendenciát felismerve tartalmát és felfogását dinasztikus érdekből megváltoztatja, az 1047–1074. évi események szereplőinek elbeszélései alapján németellenes szellemben módosítja és egészíti ki. A szerző kiaknázza az uralkodóház mondakincsét, a dunántúli foglaló nemzetségek családi hagyományait. Megmenti számunkra az Árpád-ház mondakincsét: a nőrablással kapcsolatos eredetmondát, Emese álmának elbeszélését, az Álmos születéséhez fűződő Turul-mondát, a honfoglalás előtt a hazában tartózkodó morva népet megszemélyesítő Marót mondai alakját, a fehér ló mondát, az erdélyi Gelou történetét, továbbá a honfoglalás és kalandozások korának hősei – Bulcsú, Lél és Botond – alakja körül kialakult mondákat. A szerző előadásából kiütközik egy addig ismeretlen nemzeti öntudat és büszkeség, a határozott politikai pártállás, a dinasztia, különösen az uralkodó királynak, bátyjának és apjának tisztelete. [= Hóman, MT I, 304.] Az egész mű dinasztikus érdekű hőstörténet. Az előadás középpontjában a mindenkori uralkodó áll. Így kap szerepet Szent László és apja, Béla király dicsőítése, egyéniségük kidomborítása. Az előadás sajátos vonását nem az adott uralkodó rokonszenves jellemrajzában, hanem a szerzőnek az élő és elhalt királyokban megtestesülő eszményi uralkodóról adott jellemzésében kell keresnünk. Ebben a képben a korszellem is kifejezésre jut. Az előadás kapcsán találkozunk az uralkodó szorosabb értelembe vett hősi jellemrajzával, a katonai erények kidomborításával, de ugyanakkor szerepet kap az uralkodó államférfiúi vagy vallásos erényeinek szép méltatása is. [= Hóman, MT I, 304–305.] [caption id="attachment_58664" align="aligncenter" width="550"] Szent László Fotó: vilagbiztonsag.hu[/caption] A Gesta szerzője lelkes bámulattal beszámol a nemzet erejét bizonyító hőstettekről. Büszkén említi a honszerző Árpád, az akkori fél világot bekalandozó vezérek, Bulcsú, Lél és Botond tetteit, a 11. század királyainak alakját, különösen már életükben legendás hőssé nőtt testvérpár – Géza és Szent László – diadalmas harcait. Kiemeli I. Béla király államférfiúi nagyságát. Hőse mégsem a honfoglalás vagy a kalandozás vitéz harcosa, hanem az országszervező, államalapító István, a krisztusi hitet, a keresztény gondolatot megtestesítő, ellenfelének megbocsátó, a béke és a kiengesztelődés szellemét hirdető „kegyes király” volt. – Eszményéhez keresve sem találhatott volna ragyogóbb mintaképet Lászlónál, aki először gyakorolta a keresztény megbocsátás és kiengesztelődés erényét elbukott királyi rokonával, Salamonnal szemben. Hiszen csodák és égi látomások kísérték Lászlót már életében. Alig van a magyar történelmünknek olyan hőse, akinek személye körül már igen korán oly gazdag mondakör alakult volna ki, mint Szent László király. Kétségtelen, hogy a színes és változatos mondák között vannak idegen földről bevándorolt, vagy László személyével csak a későbbi századok során kapcsolatba hozott mondák. Az egész mondakör gyökere azonban visszanyúlik László király korába, alapja már az ő életében személye köré fonódott. Szent László alakjához közvetlenül fűződő legrégebbi mondakincs néhány szép eleme a váci egyházalapítás alkalmával elbeszélt csodaszarvas története, és a Salamonnal vívott küzdelem során megjelenő szárnyas angyal. [= Hóman, MT I, 305.] Az Árpád-dinasztia családi hagyományait is feljegyző Gesta Ungarorum szerzőjéről kellő bizonyossággal nem mondhatunk sokat. Felfogásából erős magyarérzésére és németgyűlöletére következtethetünk, aki személyesen is ismerte a Vazul-ág leszármazóit, I. Béla királyt és fiait, Gézát és Lászlót. Feltételezhető, hogy merített a Koppány-verő Wasserburgi Vecelintől származó, de akkorra már magyarrá lett Ják-nemzetség hagyományainak ismeretéből. Egyházias szemléletéből és munkájában kiütköző teológus műveltségéből arra következtethetünk, hogy a szerző a Szent László udvarához közelálló pap, talán maga a Ják-nembeli Koppány püspök (+1099), korábban Szent László udvari papja volt. [= Hóman, MT I, 306–307.] – Munkássága, a franciás gesztaforma magyar viszonyokra való átültetése a magyar művelődéstörténetben a francia és olasz műveltség térhódításának első tünete. Előfutára a 12. században egyre mélyülő, III. Béla (1172–1196) és fiai korában tetőző francia–magyar kulturális érintkezéseknek. (folytatjuk) Felhasznált irodalom Hóman, MT. = Hóman Bálint, Magyar Történet I. k. Bp. é. n.