A „lovagkirály” trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából Szent László-emlékévnek nyilvánította az idei esztendőt a magyar kormány nemzetpolitikai államtitkársága. A nép körében nagy tiszteletnek örvendő uralkodóról, munkásságának jelentőségéről ír Darkó Jenő történész. [caption id="attachment_56984" align="aligncenter" width="699"] Szent László hermája a győri székesegyházban[/caption] I. A Vazul-ág öröksége „Csillagok közt új csillag volt… Szent László király” – így ír róla szentté avatása (1192) után, 1200 táján keletkezett legenda. – Nehezen lehetne jobban összefoglalni Szent László király jelentőségét, miként azt Györffy György tette Szent László király trónra lépésének 900. évfordulója alkalmából megjelent emlékkönyv bevezető soraiban. Innen idézünk: „Szent Lászlót úgy képzeljük el, ahogyan a koponya-ereklyéjét őrző hermáról ránk tekint, a történeti köztudatban meg úgy él, mint aki életét kockáztatva kimentett egy magyar leányt a rabló kun kezéből, de olyan szigorú törvényt hozott, hogy a tyúktolvaj kezét le kell vágni. Hogy miért szent, arra még az olvasott ember sem tud válaszolni.” [= Györffy (1977) 9.] Az Árpád-ház Vazul-ágának leszármazottja. – Tudjuk jól, hogy első szent királyunk, Szent István (1000–1038) fia – a később szentté avatott – Imre herceg halálával nem tudta kire hagyni királyságát. Ezért mindenféle megoldás után nézett. Végül pedig nővérének, a velencei dózse feleségének fiára, Orseolo Péterre (1038–1041, 1044–1046) hagyta uralmát. Imre herceg halála előtt azonban – úgy tűnik – a korabeli trónöröklési szokásokat figyelembe véve – István terhére volt az idősebb Vazulnak és – a krónikák egybehangzó véleménye szerint – Szár Lászlónak hercegi ága. Nem véletlen, hogy éppen Szent László (1077–1095) uralkodása alatt megszerkesztett Ősgeszta leírásában egy gonosz és cselszövő Gizella alakjával találkozunk. Az egyébként kegyes életű királynő alakját az Ősgeszta éppen azért tünteti fel sötét színekben, mivel az Árpád-ház Vazul-ágának történetét kívánja bemutatni, egyúttal legitimitását bizonyítani. A krónika (Kézai) előadása szerint ugyanis a következő eseménynek lehetünk szemtanúi: „Mihelyt észrevette [ti. Szent István], hogy halálos elgyengülés nehezedik rá, gyorsan futárokat küldött, hogy azok Vazult, nagybátyjának fiát hozzák ki a tömlöcből, Nyitrából. Őt akarta maga után királlyá tenni. Mikor erről Gizella (Kysla) királyné értesült, az istentelenekkel tanácsot tartott, és elküldte Sebess (Sebus) ispánt, hogy előzze meg a király futárát, vájja ki Vazul szemét, öntsön olvasztott ólmot a fülébe, aztán meneküljön Csehországba. Mikor végül a király futárja Vazult a királyhoz elvezette, a király keservesen sírt az eseten, ami történt. Magához hívatta tehát Szár László (Zarladislaus) fiait: Andrást, Bélát és Leventét, és azt tanácsolta nekik, hogy rohanvást meneküljenek Lengyelországba.” [= Bíró (1997) 213.] Tudjuk, hogy Péter második uralmának a népakarat vetett véget 1046-ban. Ekkor tértek vissza Szár László fiai, András, Béla és Levente. A hercegek az évszázad 30-as éveiben valami 14, 16 és 18 évesek lehettek. Az altaichi évkönyvek elűzetésük idején, 1032-ben fiatalkorúakként (parvulus) beszél róluk. [= Pauler (1893) 97, 532.] A száműzött fivérek közül Béla előbb Csehországba menekült, majd onnan Lengyelországba költözött át. Ott meg is nősült és elvette II. Miciszláv (Meskó) (1025–1034) lengyel király leányát, Richézát. Ebből a házasságból született Géza (Magnus) és László (Vladiszláv), valamint Zsófia. András a kijevi orosz fejedelemhez menekült. László Béla herceg és Richéza házasságából az 1040-es évek közepén született. Richéza II. Miciszláv (Meskó) leánya, I. Ottó császár (962–973) ükunokája. Egyik nagybátyja kölni érsek, a másik sváb herceg, unokafivére bajor herceg volt. Béla fivére, András feleségül vette Bölcs Jaroszláv (1019–1054) leányát, Anasztáziát. Így házassága révén sógora volt I. Henrik (1031–1060) francia és III. Harold (1047–1066) norvég királynak. Jaroszláv egyik fia, Vszevolodov pedig a Bizánccal kötött béke (1046) során feleségül vette IX. Kónsztantinosz Monomachosz (1042–1055) leányát. Béla másik fivére, Levente hű maradt ősei pogány hitéhez. Hazatérve a Duna mellett, a mai Taksony település határában, ősei kurgánjai között temették el. Az utókor László személyében szívesen lát egy lovagkirályt. Miként legendájában olvassuk: „Természeti adottságaiban az isteni irgalom különös kegyelme a kiválóság kiváltságával a közönséges emberi értékek fölé emelte. Mert erős volt a keze, tetszetős a külseje, s miként az oroszlánnak, hatalmas keze-lába, óriási a termete, többi ember közül vállal kimagaslott: így árasztotta el az adományok teljessége, s ez már testileg is méltóvá nyilvánította a királyi koronára” [= Magyar (1996) 12.] – olvassuk a legendájában. Szent László vitéz és bátor, a lovagi erények megtestesítője, a haza bajnoka (athletapatriae). Miképpen egyik róla szóló himnusza nevezi: „Szűz Mária választott vitéze”, másutt „keresztény lovagoknak oszlopa”. Korának legelőkelőbb királya (elegantissimus rex), miként róla megemlékezik a somogyvári apátság felszentelésén (1091) jelen volt francia bencés szerzetes. [= Magyar (1996) 9, 11.] Lengyelországban született. Rövid ideig apja, Béla herceg bihari dukátusának (hercegség) központjában, majd kisebb megszakításokkal a lengyel uralkodó, I. Kázmér (1037–1058) udvarában nevelkedett. [= Magyar (1996) 16.] Ifjú vitézként – a magyar krónikák elbeszélése szerint – részt vesz az Erdélyt elárasztó besenyőkkel (kunok) folytatott viadalban. A kerlési csata jeleneteit Erdély templomainak falképei őrzik. 1071-ben részt vesz fivérével, Géza herceggel Salamon király (1063–1074) oldalán a bizánci fennhatóság alatt álló, korábbi bolgár területen vívott hadjáratban (1071), így Nándorfehérvár (Belgrád) elfoglalásában, majd azt követően a bizánci birodalom területén garázdálkodó besenyők ellen vezetett hadjáratban, amelynek során a magyarok egészen a mai Nis (Niš) városá- ig nyomultak. A hadjárat alkalmával ejtett foglyok feletti osztozkodás azonban Salamon király és Géza herceg között viszályt szült. Nem tudtak megegyezni a zsákmányon. 1074-ben a bihari dukátusban tartózkodó, az „Igfon” erdejében vadászó hercegeket Salamon megtámadja. Ekkor Géza vereséget szenved. Megmaradt seregével az Abádi réven átkelve a Tiszán a mai Káposztásmegyer közelében fekvő dunai rév felé vette útját. Oda várta az időközben segítségért Csehországba küldött öccsét, Lászlót. Miután László a segítséggel szerencsésen megérkezett, a fivérek 1074. március 14-én a Pest megyei Mogyoród közelében döntő győzelmet arattak Salamon felett. A krónikás elbeszélés a csatajelenethez fűz egy csodálatos látomást. Ugyanis győzelmük emlékére a fivérek székesegyházat és püspökséget alapítanak Vácott. Ez alkalommal megjelent előttük egy csodás szarvas, szarvai között égő gyertyákkal. A szarvas azonban tovaillant, mielőtt még a hercegek feleszméltek volna. – Salamon az ország nyugati felébe menekült, a még kezén megtartott Moson és Pozsony várakba. A mogyoródi győzelmet követően a népakarat Gézát, „akit Magnus királynak is neveztek” Székesfehérváron királlyá koronázta a VII. (Dukasz) Mihály (1071–1078) által küldött koronával. Nem sokkal később feleségül vette a későbbi császár, korábban a Magyarországgal határos, Duna-menti tartomány elöljárója, Nikephoros Botaneiatész (1078–1081) unokahúgát, Theodorosz Szünadénosz leányát, Szünadénát. Időközben Salamon tárgyalásokat folytatott sógorával, IV. Henrik (1056–1106) német császárral, akinek az ország egy részét hűbérként felajánlotta segítség esetén. Akkor Henrik magyarországi hadjáratát Vilmos (1066–1087) angol király támadásának álhíre hiúsította meg. Salamon újabb ajánlatára, 1075-ben Henrik hadjáratot vezetett Magyarországon, amely az egykorú német írók tanúsága és az azzal megegyező magyar hagyomány szerint teljes kudarccal végződött. Salamon és Béla herceg fiai között kibontakozó trónküzdelemnek Géza váratlanul 1077. április 27-én bekövetkezett halála és László trónra lépése vetett véget. [caption id="attachment_56985" align="aligncenter" width="1000"] Szent László szobra Csíkszépvízen. Bocskay Vince alkotása[/caption] II. Szent László uralkodása Géza halála után Lászlót „Magyarország nemeseinek sokasága” választotta királlyá – a krónikás szerint ugyanis „szeretetteljesen és kitartóan kérték, hogy az ország kormányát átvegye”. A krónika előadása szerint felkérték a királyságra, ami egyenértékű volt a megválasztással, mert – felfogásuk szerint – idősebb és méltóbb volt a trónra Salamonnál, így a királyi hatalom őt illette meg. László engedett – esetünkben a népet képviselő – nemesség kívánságának, és Géza halála után átvette az uralmat, amit maga pápa, VII. Gergely (1073–1085) is helyesnek és jogosnak ismert el. 1077. június 9-én Nehemiás esztergomi érsekhez írt levelében „ti köztetek választott királynak” nevezi őt. Többek között jóindulatáról biztosítja. Csupán „szándékainak és a Szentszék iránt elkötelező tiszteletének világosabb kinyilvánítására” szólítja fel. A pápa levelében egyértelműen kijelenti, hogy László „híveinek gyakori követjárásából megismerte és saját követeinek bizonyságtételéből is biztosan megtudta, hogy vallásos fejedelemhez illő teljes buzgalommal és szívének szándékával kész szolgálni Szent Péternek [értsd: Rómának!] és mint nagylelkű fiú, kész engedelmeskedni a pápának.” László mindenben megfelelt – a kor szokásai szerint – a Szentszék által az uralkodók irányában támasztott „idoneitas” (alkalmasság) feltételeinek. László uralmát tehát a pápa is elismerte, azonban a koronát „Salamon életében sohasem tette a fejére, mert a törvényesen megkoronázott király koronáját nem akarta elvenni.” Az időközben zajló, és a korszak eseményeit nagyban meghatározó invesztitúraharc küzdelmei alól nem tudta magát kivonni. Az egyházi méltóságok beiktatása, más néven az invesztitúra jogának gyakorlása körül kirobbant küzdelem a német császár, IV. Henrik (1056–1106) és a pápa, VII. Gergely között zajlott. A pápa pártján álló német király, Rudolf által egybehívott goslari gyűlésen megjelentek László király követei, amelyen így a francia király és a német törzsek képviselői mellett a magyar király is képviseltette magát. Erre a tanácskozásra vezethető vissza Lászlónak Rudolf (1077–1080) ellenkirály leányával, Adelheiddel kötött házassága is, amely a kor diplomáciai gyakorlata szerint a német ellenpárt és a magyar király nyílt szövetségét jelentette. Túl vagyunk a Canossa-járáson (1077). Időközben IV. Henrik, a császár ellenállhatatlanul közeledett célja felé, sőt délnémet ellenfeleit is legyőzte. Még Salamon uralmának helyreállítására is tett egy utolsó kísérletet. 1079. évi magyarországi hadjárata azonban az előzőkhöz hasonló módon eredménytelenül végződött. Nem sokkal később Rudolf a német ellenkirály a IV. Henrikkel vívott hohenmölseni csatában ugyan győzött, de halva maradt a csatatéren! 1079 után IV. Henrik nem foglalkozott Salamon magyarországi ügyeivel. IV. Henrik Salamon sógora volt, hiszen annak húga, Judit volt Salamon felesége. Azt, hogy IV. Henrik a magyar ügyet feladta, Salamon is belátta. Amikor a pápa mellett a magyar főpapok támogatását is elveszítette, 1081-ben színleg kibékült Lászlóval. Lelkében mégsem nyugodhatott. Nyugtalan természetű volt. Nem tudott helyzetével megbékélni. Lázadást akart szítani unokafivére, László ellen, akit azt követően tömlöcbe zártak – a hagyomány szerint – Visegrádon, a Salamon-toronyba. [Jóllehet Visegrádon ma is mutogatott Salamon-torony Salamon idejében még nem állt!] Salamon tömlöcéből 1083-ban, első királyunk, István szentté avatása alkalmával szabadult. Kevés hívével a Magyarországgal határos bizánci birodalom területén garázdálkodó al-dunai kunokhoz (besenyők) menekült. Ott Kutesk (Cselgü) kun fejedelem leányát vette feleségül. – 1085-ben Kutesk (Cselgü) kunjaival Salamon is Magyarországba tör. A kunok ismét Erdélyt pusztítják. Két évvel később ismét feltűnik Salamon a Balkánon a bizánci görögökkel szemben harcoló kunok között. De a kunoknak a bizánciaktól elszenvedett veresége során Salamon is az életét veszíti. – Más krónikás hagyomány szerint Salamon időközben jobb belátásra tért, szerzetesként fejezte be életét. Az adriai Pulában halt volna meg. Halálnak időpontjára abból következtethetünk, hogy megözvegyült első felesége, Judit 1088-ban ment újból férjhez Vladiszláv Hermann lengyel herceghez. Így tehát Salamon az azt megelőző évben lelte halálát (1087). Szent László külpolitikáját a családi hagyomány, a dinasztikus felfogás határozta meg. Miként azt Deér József (1928) megfogalmazta: „Minthogy a magyar királyság külpolitikája 1063 óta a Béla-ág összeköttetésein épült fel, Géza és László abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy csupán meglévő kapcsolataikat kellett tovább építeniök.” Mindez kézzelfoghatóan jelentkezett a családi, házassági kapcsolatokban. Így történetesen László rokoni indíttatásból fakadóan fogadja udvarában a gregoriánus (VII. Gergely párti) szellemű klérus és a háborúk miatt elégedetlenkedő nemesség összefogása elől Magyarországba menekült lengyel II. Boleszlót (1057–1079). Boleszló halála után annak fiát Mieszkót udvarában tartotta és uralkodóhoz méltó nevelésben részesítette. Majd közbenjárására Mieszkót nagybátyja Vladiszláv Hermann hazahívja, majd annak haláláig, mint a trón várományosa Mieszkó az egyik lengyel részfejedelemség ura. – Hasonlóképpen támogatta László Vladiszláv Hermannt az ellene fellázadt törvénytelen fiával, Zbignievvel szemben (1093). Csehországban László sógora, Ottó morva herceg gyermekeinek jogát védte (1095). Végül 1091-ben vezetett orosz hadjárata a kun betöréshez kapcsolódott. 1095-ben, halála évében Konrád morva herceget kívánta támogatni, akivel együtt készült Jeruzsálembe, de akit bátyja kizárt az utódlásból. Már nem jutott el a morva határig. Megbetegedett, „testének ereje meghanyatlott”. Lengyelországba küldött utódjának szánt Kálmán hercegért. Ugyan Kálmán, mint felszentelt püspök szembefordult László egyházpolitikájával, aki történetesen IV. Henrikhez közeledett már 1088-tól. Az utódlás kérdésében azonban László választása mégis Kálmánra esett. Döntését követően mélyen vallásos meggyőződése beismerésre késztette. Így vallott: „bűnös ember vagyok, hiszen a földi uralmat a legsúlyosabb bűnök nélkül nem lehet gyakorolni”. [= Oderisius montecassinoi apáthoz írott levél bevezető sora.] Lászlót halála után „siratta az egész magyarság, papok és vitézek, szegények és gazdagok. Az ifjak és szüzek gyászruhát öltöttek, teljes három esztendeig táncra nem keltek, s a gyász ideje alatt néma volt minden muzsikáló szerszám.” [= Bíró (1997) 117.] László hamvait először Somogyváron, az általa alapított bencés apátságban helyezték el, majd a váradi püspökség kieszközölte, hogy azokat átvigyék Váradra. Temetését legendája a következőképpen adja elő: „A meleg nyári napon azonban hívei visszariadtak a hosszú úttól… Megszállottak egy fogadóban, ahol a fáradtság és a gyász miatt elbágyadva álomba merültek. Miközben aludtak, a halottat szállító szekér elindult, egyenesen Várad felé, noha igavonó állatok nem voltak elébe fogva. Felneszelvén nem találták a szekeret. Futkosni kezdtek, mígnem észrevették, hogy a szekér a szent tetemmel magától halad Várad felé. Megértvén a csodát, hogy Isten rendelése folytán a szent hitvalló test a maga választotta temetkezési hely felé tart, áldást mondtak neki, akit csodálni kell szentjeiben is.” [= Bíró (1997) 118.] (folytatjuk) Felhasznált irodalom Bíró, 1977 = Magyar legendák és geszták. Fordította, összeállította és a bevezetéssel ellátta Bíró Bertalan (Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiastica XV.) Argumentum, Bp. 1997. Magyar, 1996 = Magyar Zoltán, „Keresztény lovagoknak oszlopa” (Szent László a magyar kultúrtörténetben) Nemzeti tankönyvkiadó, Bp. 1996. Pauler, 1893 = Pauler Gyula, A magyar nemzet története. I. kötet, Bp., 1893.