Furcsa rézsisakot viselő, székely ruhába öltözött önkéntes tűzoltók teljesítenek őrséget a gyergyóalfalvi templomban minden évben nagypéntektől a nagyszombat esti feltámadási szentmiséig az oltárnál berendezett szent sír mellett.A szent sír őrzőinek nevezik magukat a férfiak, akiket megkülönböztetett tiszteletben részesít a falu közössége. Homályba vész azonban a hagyomány kezdete, nem tudni pontosan, kik, mikor kezdték a szent sír őrzésének rézsisakos változatát, tény viszont, hogy a Gyergyói-medence többi településén ismeretlen ez a hagyomány. Azt viszont többen is állítják, hogy az önkéntes tűzoltósággal áll szoros összefüggésben.Az alfalvi hagyományt Jánossy Alíz idézi fel. [caption id="attachment_26303" align="aligncenter" width="960"] Szentsírőrzők. „Strázsát állnak a vártán” Fotó: Hunyadi János[/caption] Gyergyóalfaluban megtiszteltetésnek számít önkéntes tűzoltónak lenni, és ezen belül is megkülönböztetett tiszteletnek örvend az a férfi, akit a szent sír őrzői közé választanak, ebből adódóan viselheti a vélhetőleg még az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből fennmaradt rézsisakot. A rézsisak apáról fiúra vándorolt, éppúgy, mint az önkéntes tűzoltókhoz tartozás tisztessége is, ugyanis Gyergyóalfaluban illik a fiúknak apáik nyomába lépni, főleg, ha ez a közösségért való tenni akarásban nyilvánul meg. A rézsisakos szentsírőrzés azt a bibliai jelenetet eleveníti fel, amelyben római katonák őrizték Jézus Krisztus sírját feltámadásáig. Ez Gyergyóalfaluban úgy valósul meg, hogy az önkéntes tűzoltócsapatból kiválasztott néhány személy erre az alkalomra székely ruhába öltözik, fejére teszi a vélhetőleg valamelyik felmenője által korábban viselt rézsisakot, és „strázsát áll a vártán”, vagyis őrséget áll az oltár lábánál berendezett szent sír mellett. A váltás félóránként szertartásosan történik, és mindig négy személy teljesít szolgálatot éjjel-nappal a jelképes krisztusi sír mellett. Nem volt viszont mindig így, idősebb szentsírőrzők még emlékeznek azokra az időkre, amikor a kabátjuk alatt rejtegetve vitték sisakjukat a templomig, ugyanis a régi rendszerben „szekusok figyelték az utcán kinél van sisak”. Hogy megmentsék a sokat jelentő ereklyéket, az 1980-as években egyházi leltárba vétették, így sikerült átmenteniük napjainkba. A taréjos rézsisakok a tűzoltók szerint még az Osztrák–Magyar Monarchia idején Gyergyóalfaluban szolgálatot teljesítő önkéntes tűzoltók díszegyenruhájának tartozéka volt, s csodával határos módon kézből kézbe adva a mindenkori önkénteseknek köszönhetően épségben megmaradt a faluban. Az idősebbek közül vannak, akik azt is tudják, hogy talán az 1930-as években gyűjtötték össze a faluban a családoknál lévő sisakokat, amelyek között olyan is akad, amelyiket a majorságudvarban csirkeetetőnek használt egykori gazdája. Szintén az idősektől származik az az információ is, miszerint a sisakhoz parádés egyenruha is járt, ám ennek még foszlányai sem maradtak mostanra a községben. Fülöp Sándor helytörténész a hagyomány eredetét a székely határőrségig vezeti vissza, egy korábbi interjúban elmondta, hogy a határőrségnek volt egy sajátos kifejezése az őrségre, vagyis annak idején a határőrök mondták, hogy „strázsáltak a vártán” vagy ahogy Gyergyóalfaluban mondják „a várdán álltunk”. A helytörténész szerint ez azért fontos, mert a szent sír őrzői a mai napig ezt a kifejezést használják jelképes őrségük megnevezésére. A szent sír őrzésének hagyománya – Fülöp Sándor szerint – dokumentumokkal bizonyíthatóan csak az önkéntes tűzoltószolgálat bevezetésével hozható összefüggésbe. A községben ugyanis 1877-től működik az önkéntes tűzoltóság, erről tanúskodik a magyar belügyminisztérium által kiadott működési szabályzat, amit a mai napig őriznek. A helytörténész szerint arról sincs pontos adat, mikor vezették be a szent sír őrzését, de elképzelhetőnek tartja, hogy kezdetekben az önkéntes tűzoltók vezetői közül kerülhettek ki a szent sír őrzői.