Ma ünnepli 75. születésnapját Széked Ferenc. Volt az írott sajtóban szerkesztő, újságíró, vezetett televízió-szerkesztőséget, oktatott médiát, műfordításai jelentek meg, képzőművészeti tárgyú írásokat és köteteket közölt, tárlatokat nyit meg, publicisztikájával jelen van az online térben és a rádió hullámain. Rég nyugdíjas, de kíváncsisága, érdeklődése is a régi. – Ragaszkodtál ahhoz, hogy bevezetőként ez a két kép jelenjen meg. Miért? – Székedi 75. Székedi 35. Ez a két kép igazolja, hogy negyven év alatt a stílusom nem változott. – De hát azért néha kötsz nyakkendőt is. – Néha igen. Hogyha a helyzet úgy kívánja. De volt, amikor mások is kívánták. – Például? – 1971-től a rendszerváltás utáni első évig dolgoztam a Hargitánál. Ha jól emlékszem, 1980 után, minden esztendő végén, készítettek jellemzést az újságírók munkájáról, amit alá kellett írni, hogy egyetértesz a benne foglaltakkal. Sokat dolgozik, jól ír – románul jóval hosszabban, de ezt fogalmazták meg rólam. Egy kis kitétellel a végén – az öltözéke viszont nem megfelelő. Ezt bizony nem írtam alá, és Albert Antal főszerkesztővel, akit én nagyon becsültem előtte is, utána is, volt egy egyórás beszélgetésünk. A baj az volt, hogy én bármikor, bármilyen helyszínre leginkább farmerben és pulóverben szerettem járni. Csakhogy mi öltözködésünkkel képviseljük a lapot – győzködött a főszerkesztő. – Én eddig azt gondoltam, hogy amiről és ahogyan írunk – mondtam ellent. Mit gondol, én szívesen viselem? – nyúlt a nyakkendőjéhez és rángatni kezdte. – Akkor tessék levenni – ajánlottam, és nem véletlenül. Ugyanis Karácsony Benő Napos oldala jutott eszembe, az első könyv, amit otthon, még kisgyermek koromban olvastam, amikor a fenegyerek Felméri azt mondta az őt dorgáló igazgatónak, hogy a tűt a lemezről tessék levenni. – Sokat olvastál? – Rengeteget. Az otthoni néhány tucatnyi könyvet, a Révai posztókötéses sorozatát többször is, a nővéremtől pedig minden karácsonykor kaptam egy Verne-regényt, de összejártam zsögödi rokonaim padlásait, hogy a háború után oda felvitt és ottfelejtett könyvek után kutassak. Mindent elolvastam, ami a kezembe került. – Akkor az iskolában mindenekelőtt az irodalmat szeretted? – Nem jobban, mint más tantárgyakat. A matek volt a kedvencem. A középiskolában üldöztem a megoldhatatlan példákat. – Ezért is mentél Bukarestbe, a műegyetemre? – Ezért is. De akadt egy kényszerítő körülmény. 1962-ben, néhány héttel a vizsga előtt, nem engedtek érettségire állni. Egy gyűlésen, osztályfelelősként, másokkal együtt, engem is kipenderítettek a színpadra. Az akkori csíkszeredai középiskolában, a mai Márton Áronban, néhányan nem éppen szocializmushű verseket írtak, én pedig rendszeresen hallgattam a Szabad Európát. Ezek voltak a vádak. Amit nem is tagadtam, hiszen világot megértő kíváncsiságomnak úgy tettem eleget, ahogyan lehetett. Azután érettségi előtt egy órával mégis beengedtek. Látva példamegoldó képességemet, a bizottság elnöke, matek-prof, a vizsga után megkeresett, hogy menjek Kolozsvárra, mindent megtesz, hogy felvegyenek. Csakhogy itthoni jóakaróim azt mondták, hogy néptanácsi ösztöndíj nélkül és az IMSZ fehér könyvébe történt beírással, az érettségi diplomában alaposan lehúzott magaviseleti és tudományos szocializmus jeggyel, ne menjek sehova. Édesapám akkor már elvesztette küzdelmét a gyomorrákkal, édesanyám egyedül élt, a magam fejétől döntöttem úgy, hogy Bukarestbe megyek, ott hátha még nem olvasták a fehér könyvet, amelyet az akkori Maros Magyar Autonóm tartományban még magyarul is vezettek. Lehet, hogy ők nem tudtak magyarul, én románul biztosan nem, de a csendesen megoldott matekpéldák itt is segítettek. Felvettek. – És azután románul is megtanultál? – Mint több más csíki fiatal, aki a fővárosban vagy Iaşi-ban végezte az egyetemet. És nem voltak kevesen. Az ötvenéves találkozóra, 2012-re, készítettem egy kétszáz oldalas könyvet az évfolyam- és osztálytársaim életútjairól. Aki Erdélyre és Romániára kíváncsi, közhelymentesen, olvasgassa csak végig. Húszat átadtam a csíkszeredai könyvtárnak. A második világháborútól a jelzett időpontig ott lapul bennük a kor, az itt maradás, a megmaradás, a túlélés, az alkalmazkodás, nem az ideológiák, hanem a megélt életek szemszögéből. Egyébként a román nyelvnek köszönhetem az újságírást. – Hogyhogy? – 1970 végén megkérdezte egy rokonom, hogy nem tudnék segíteni a Hargitának, sok-sok oldalt kellene románról magyarra fordítani, rövid idő alatt, és nehezen megy. Belevágtam, és 1971 februárjában így nyitottam meg a szerkesztőség ajtaját, majd ott is ragadtam. Akkor már több mint két éve működött a lap. Az alapítók közül többen Bukarestből kerültek ide, az egykori Előrétől, másokat – főként tanárembereket – az iskolákból verbuválták, több nemzedék is képviseltette magát a maga nézeteivel, amelynek meg is volt a hatása. Azokban az években Csíkszeredában alaposan megpezsdült az élet, tucatnyi új gyár, több új iskola, intézmény kezdett működni, fiatal értelmiségiek érkeztek ide majd mindenhonnan, téma és társaság akadt bőven. A mindig cigarettafüst szagú és írógépkopogással teli szobákban, a néhány kocsmában mindegyre feltört a magyar értelmiségi létben oly gyakori nép-nemzeti és urbánus vita, amelyek nyomán a gyökereket kereső és megőrző, szép és megható faluriportok ugyanúgy születtek, mint világra nyitó könyv- és filmelemzések vagy éppen értéket őrző népművészeti összeállítások – ha a kötelező vívmányriportokat és a Bukarestből küldött anyagokat leszámítom. Azt hiszem, nem túl ritka veszekedéseink ellenére is, remek csapat voltunk így együtt. Jómagam, tekintve műszaki előképzettségem, több mint másfél évtizeden át szerkesztettem egy heti természettudományos oldalt, de rengeteget írtam kultúráról és sportról is. – És közben műfordításra is felkértek... – A Kriterion Kiadó megkért, fordítsam le magyarra Romulus Guga A bolond és a virág című regényét, és azért is vállaltam el, mert úgy éreztem, hogy az újság egyre inkább elszürkített nyelvétől az irodalomba tudok menekülni. A műfordítással az ember anyanyelvének újabb meg újabb rétegeit fedezi fel, arról nem is beszélve, hogy mennyire szégyelltem magam, amikor a kiadó szerkesztőitől visszakaptam a kézirat sok-sok, piros ceruzával kiigazított punktuációját. Mi, a napilap taposómalmában, ilyen apróságokkal nem értünk rá foglalkozni. A kötet végül is 1983 októberében jelent meg, néhány nappal azelőtt, hogy Guga Marosvásárhelyen meghalt. Én soha nem beszéltem vele. Ugyancsak a Kriterion kért meg arra, hogy Mircea Nedelciu eddig megjelent könyveinek szövegeiből válogassak egy magyar kiadást. Nedelciut és szövegíró társait voltaképpen a román Esterházy- és Temesi-nemzedéknek is lehetne nevezni, francia fordításokon keresztül egyébként ismerték is egymást. Ezt követte majd egy Bedros Horasangian-válogatás, Magányos ló az autópályán címmel. Ez a román-örmény író olyan, világra kitekintő irodalmi, zenei, képzőművészeti műveltséggel rendelkezett, amely visszaköszönt majd minden írásában. A válogatást 1989 előtt nem engedték megjelentetni, nagyon is áttetsző rendszerbíráló gondolatok bujkáltak benne, és nemcsak a sorok között. Azt hiszem, a rendszerváltás után nem véletlenül nevezték ki a New York-i román művelődési intézet igazgatójává. – 1990-ben politikai pályára kerültél. Hogy történt? – Azon a nyáron megkért az RMDSZ, hogy heti közlönyük helyett indítsuk újra, hetilapként, a Csíki Lapokat. Nagy kihívás volt, nem tudtam ellenállni, úgy éreztem, legalább részben véghez tudom vinni lapkészítési elveimet. 1991 februárjában a csíkszeredai Városházán tartott RMDSZ-gyűlésen alighanem elkövettem azt a hibát, hogy logikai és időrendi sorrendbe szedtem, sőt el is mondtam, hogy véleményem szerint a forrongó-vitatkozó szervezetben milyen utat kellene követni. Ennek az lett az eredménye, hogy ott helyben megválasztottak a csíki szervezet elnökének. Soha életemben nem vágytam semmiféle tisztségre, de úgy éreztem, ha már megbíznak bennem, el kell fogadnom. Egy nagy csapatban dolgoztunk keményen, gyakran éjjel-nappal vitatkoztunk, az RMDSZ-ben sokféle nézet kavargott, akkor következtek az első önkormányzati választások, de soha nem gyűlöltük egymást, hanem összefogott a közös cél: magyar intézményteremtés, tüntetések, ünnepségek, országos értekezletek. Sok remek embert megismertem azokban az években. És közben tovább szerkesztettem a Csíki Lapokat, amelyet immár az ólommal felhagyva, Székelyudvarhelyen kezdtünk nyomni, itt csíráztak ki a megyében az első számítógépes újságok. Hetente kétszer autóztam át a Hargitán. Itthon megírtam, megszerkesztettem a cikkeket, elkészítettem a laptükröket, majd átvittem Udvarhelyre, ahol számítógépen betördelték és ofszetben kinyomták. A hétvégeken innen hoztam haza, nyugdíjas RMDSZ-tagok hajtogatták össze a húsz-harmincezer példányt. 1994-ben úgy döntöttem, hogy visszavonulok a politikai pályáról és visszatérek a médiába. Különben is, mindig tisztában voltam a saját korlátaimmal, úgy éreztem, hogy a nagypolitika nem igazán az én területem. Keményen tudok dolgozni, de képtelen vagyok közhelyekben fogalmazni és ugyanazt elmondani tízszer-százszor. Az újságírás tárgyilagosságra, kiegyensúlyozottságra nevelt és soha nem akartam eladni magam teljes mellszélességgel az RMDSZ-en belüli bármelyik áramlatnak sem. – És akkor következett a Csíki TV? – 1990 után egyik volt osztálytársam, mérnökember, kezdte bekábelezni Csíkszeredát, és szeretett volna az előfizetőknek egy helyi műsort is. Megkért, hogy segítsek neki, így tértem vissza a médiába. Felszerelésünk alig volt, csupán néhány monitor, egy kamera, pár analóg videolejátszó és fiatal munkatársak. Nekiláttunk a munkának, ahogyan teltek az évek, gazdagodott az eszközpark, műsorrácsunkat elfogadta az audiovizuális tanács, a Csíki TV nap mint nap immár akkreditált stúdióból és egyre nagyobb nézettséggel jelentkezett. A mindig friss, napi híradón kívül volt már heti művelődési és sportműsorunk, külön vallási félóránk, Visszajátszás címen tekintettünk be a város és a környék múltjába, talkshow jellegű, Kényelmetlen kérdések című élő, közéleti műsorunkat hetente jómagam vezettem és menet közben újabb meg újabb ötleteket próbáltunk formába önteni. Sőt még új, kényelmes stúdióba is költöztünk, elhagytuk az analóg korszakot és elkezdtünk digitálisan vágni, úgy éreztük, hogy a legjobb úton vagyunk, amikor lecsapott a vadkapitalizmus: a céget eladták, az előfizetőktől pénz már nem érkezett a fejlesztésre, a fizetésekre, hanem egyenesen a máshol lévő központba ment, és mi maradtunk azzal az elbocsátó szép üzenettel, hogy éljetek meg a reklámból, ha tudtok. Nem tudtunk, kis város, kis piac, így szép csendesen leépültünk. Én mint „kapitány” maradtam a süllyedő hajón, mindaddig amíg teljesen a felszín alá nem kerültünk. A Csíki TV azonban jó iskola volt: több mint féltucatnyi volt munkatársam ma is ebből a szakmából él, többen is nyertek és nyernek különböző díjakat hazai és magyarországi dokumentumfilm-fesztiválokon, jómagam pedig, amikor megkérnek, még mindig írok forgatókönyveket és vágok interjúkat egykori kollégáknak. A tévézés számomra azt is jelentette, hogy tartanom kellett a lépést a korszerű digitális technikákkal, így azt hiszem, hogy újságíró-nemzedékemből leginkább járatos vagyok a különböző képfeldolgozási, filmgyártási és más videotechnikákban, ideértve a világhálós és cloudos, szerveres lehetőségeket is. – 2006-tól médiát oktattál a Sapientián... – Még RMDSZ-elnök koromban segítettem az agrármérnök, csupa szív György Antalnak, hogy létrehozza azt a Pro Agricultura Alapítványt, amely nagy szerepet játszott a magyar nyelvű egyetemi távoktatás meghonosításában Csíkszeredában, és később a Sapientia egyik pillérévé vált. Különben is sok székelyföldi szakembert ismertem, akik az egyetem körül forogtak, és amikor óraadó tanárnak hívtak, szívesen vállaltam. Sajtóműfajokat, oknyomozó újságírást, internetes portál szerkesztést, tévézést és más, médiával kapcsolatos tantárgyakat tanítottam. Volt diákjaim között többen is dolgoznak itthon vagy Magyarországon a médiában, mások a nagyvilágot járják, és a világhálón követjük egymást. Van aki már könyvet írt és nagy örömömre, én mutattam be. – Egy ideig a Kriterion Alapítványt is igazgattad. – Az általam nagyra becsült Domokos Géza még Bukarestben alapította meg a Kriterion Alapítványt, amelyet később egy másik alapítóval, a könyvkiadó és könyvkereskedő Tőzsér Józseffel együtt áthoztak Csíkszeredába, és saját nyomda létesítésén kívül itt próbáltak hasznos, közösségépítő munkát végezni. Ő kért fel, hogy csatlakozzak az akkor már többtagú vezetőtanácshoz. Most éppen azon dolgozom, hogy az alapítvány kezdetleges honlapja helyett készítsünk egy újabbat, korszerűbbet, jobban áttekinthetőt és olvasóvonzót, így újra visszapillantok az egykori közös munkánkra és rövid szövegekbe foglalom. Rengeteg, főként Márton Árpád válogatta képzőművészeti kiállítást szerveztünk, végighordoztuk a Székelyföldön a romániai kisebbségek képviselőit, évente Kriterion-koszorúkat adtunk át azoknak a hazai vagy innen elszármazott személyiségeknek, akiknek életműve az erdélyi szellemiséget, a nyitottságot, az európaiságot szolgálta. Iskolák könyvtárait segítettük, ösztöndíjakkal támogattuk az arra érdemeseket, és próbáltunk, próbálunk jelenleg is hasznos munkát végezni a Kriterion Kiadó egykori igazgatója szellemi hagyatékának a vonzásterében. Az alapítványt ma már Hajdú Áron, az Alutus nyomda és a Bookart Kiadó igazgatója vezeti, olyan menedzserszemlélettel, amely lehetővé tette a túlélést ezekben az egyáltalán nem könnyű esztendőkben. Néhány éve, az Új Kriterion Galéria égisze alatt jelentkeznek leginkább a hazai kortárs képzőművészetet bemutató kiállítások. – Rengeteg kiállítás­meg­nyi­tó­dat végighallgattam, katalógusokba írsz rövid tanulmányokat, a publicisztikai köteteken kívül képzőművészeti monográfiákat is megjelentettél. Honnan ez a vonzódásod a vizuális művészetekhez? – Zsögödi gyermekkoromból semmiképpen. A múlt század ötvenes éveiben a zsögödi szülői ház hálószobájában, mint annyi más székely házban, egyetlen festmény uralta a teret. Jézus az olajfák hegyén. Méltóságteljes, aranyozott gipszkeretben, a jobb alsó sarkán alkotójának a nevével: Háromszéki. Ma sem tudom, ki lehetett, valószínű egyike azoknak a szent­kép­festőknek, akik sorozatban készítettek hasonló vagy más vallásos témájú képeket, és eladásukból éltek. De lógott még két lenyomat a konyhában, az ágyam fölött, mindkettő a Balatont ábrázolta. Az egyiken, a hullámok megtörte, csupa-kékségben fehér vitorlások úsztak tova, a másikon pedig a parton csendesen elsímuló víz fölött hófehér sirályok röpködtek. Soha nem kérdeztem, de biztos voltam benne, hogy nem csupán engem, ott született gyermeküket, hanem a két képet szüleim a Balaton melletti Nemestördemiczről hozták magukkal, amikor sok más csíkszeredai, székelyföldi családdal együtt hazatértek második világháborús menekülésükből. Jobban mondva, inkább Édesanyám lehetett, aki összecsomagolt, hiszen vasúti tisztviselő Édesapám akkor még a szovjet hadifogság viszontagságaival küzdött, és bizony még hosszú-hosszú hónapoknak kellett eltelnie, amíg először megláthatta fiát. Egyetemista koromban sokat jártam kiállításokra, itt lettem érzékeny a hasonló alkotómunkára. Hargitás újságíróként pedig festők, szobrászok, fotósok kértek meg, hogy nyissak meg kiállításokat, kötetnyi képzőművészeti tanulmányt fordítottam románról magyarra, és közben a Romániai Képzőművészek Szövetsége műkritikusi szakosztályának is a tagja lettem. Így talált meg az uniós Creart, amely nem más mint különböző európai városok, régiók, országok közös képzőművészeti programja, egyikükben Hargita megye is részt vett. Így lett belőlem, felkérésre, „nagykövet”. – És a könyves dedikációk, a visszaemlékezéseid a Hargita Népében folytatódnak? – Úgy terveztem, hogy január 6-án, a 75. születésnapomon jelenjen meg a hetvenötödik, de a szünnapok miatt csúszott a megjelenés. Így még néhány napig folytatódnak, azután tartok egy kis szünetet, de dedikált könyveim még vannak. Rengeteg visszajelzést kaptam az olvasóktól, ami azt is jelenti: voltaképpen emlékeink gyakran találkoznak. Ugyanakkor ezeket a szövegeket én egyfajta tisztelgésnek is szánom az alkotó emberek előtt, akik megmutatták, hogy a szellemi élet nem 1989-ben, a romániai rendszerváltás után született, hanem semmiféle körülmények között nem adta fel önmagát. Persze közel ötvenéves médiapályám után azt is szeretném ezekkel a kis esszékkel bizonyítani, hogy az újságírás milyen kapcsolati hálót teremt a társadalom legkülönbözőbb csoportjai, személyiségei, jelenségei között, de csak akkor, ha az újságíró nem bújik a kisebb-nagyobb képernyők mögé, hanem a felszín alá tekint, hús-vér emberekkel beszélget, összefüggéseket keres, és ezeket képes közérthető módon, akár bírálóan is, de bármiféle gyűlölködés és gyűlöletkeltés nélkül megosztani. – Mit mondanál a fiataloknak, mi lehet az újságírás kulcsszava? – A hitelesség. Az egyéniség. Ám ezeket csak kitartó, következetes munkával lehet felépíteni, de a mai kommunikációs világban még így is, akár egyetlen nap alatt el lehet veszíteni. Az újságírás – életforma. Aki erre adta a fejét, érezze hivatásának, legyen mindig kíváncsi, ne csak a politikusokkal készítsen interjút, ne csak ismételgesse kinyilatkoztatásaikat, hanem figyelje a társadalmat, rokonszenvezzen a kisemberekkel, mindig olvasóinak a szemszögéből írjon, ne dobáljon csak úgy fölösleges mondatokat halomra, hanem keresse-kutassa a megfelelő szavakat mindaddig, amíg úgy érzi, hogy éppen találnak azzal, amit el akar mondani! Tekintse az olvasót vele egyenrangú, gondolkodó embernek, akit ne oktasson ki mindarról, amit már amúgy is tud, ne fárassza fölöslegesen saját életének a törmelékeivel, hanem azt mondja el, vagy legalábbis is azt sugallja neki, amit mindeddig nem vett észre! Persze mai világunkban mindez egyre nehezebb – de nem lehetetlen.

Sarány István