szórványos felhőzet
tiszta égbolt
Reformfolyamat
Neveltetésemből fakadóan a reformáció minden évben megérint, megérintett. Szüleim hitét vakon valló kisgyermekként, Isten létezését kétségbe vonó tinédzserként, és az Úrral jó haverságban élő, de kritikus hívőként is esztendőről esztendőre elgondolkodom, hogy merre halad a felekezetem, merre halad a kereszténység, merre halad ez az egyre istentelenebb – vagy az is lehet, hogy istentúltengésben szenvedő – világ.
Különösképpen megnehezíti az elmélkedést a tény, hogy másfél éves angliai tartózkodásom alatt elrettentő jelenségeket tapasztaltam. A „hazai” értelemben vett reformátusokat a (katolikus) párommal nem találtunk, gyönyörű templomépületekben viszont találtunk kaszinót, mászófalat, bevásárlóközpontot, ilyen-olyan gyárépületekben pedig imaházakat. A metodistáknál több volt hitelmélet, mint az Isten, egyedül a római katolikusoknál éreztük mindketten azt, amiért érdemes templomba menni.
A kereszténység átalakulásának alapvetően három irányát láttam: a nagyon gyors szétesést, a neoprotestáns (és hasonszőrű) elhülyülést, valamint a kevesek megmaradását. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy Newcastle-ben, ahol éltünk, a templomok fele nem templomként működik, azt pedig statisztikák igazolják, hogy a lakosságnak fele vallásonkívüli. Vannak viszont sportcsarnokszerű, gyár szerű, konferenciaközpont-szerű épületek, amelyekben különböző szekták imádkoznak, énekelnek, táncolnak, esnek révületbe. És vannak azok, akiknek hitélete a nálunk megszokotthoz hasonló.
Rendszerint utóbbiakon töröm a fejemet sokáig. A katolikus miséken rendkívül jól éreztük magunkat, de ez persze nem több személyes benyomásnál. Ami viszont tény: orgona nem volt, csakis gitár, slágeresen dallamos, ritmusos énekeket énekeltünk, a 90 és a halál között bicegő tiszteletbeli érsek videóüzenetben közölte a hívekkel mondandóját, a plébános pedig végig szellemeskedve prédikált. A mise elején a gyermeksereg valósággal körberajongta őt, és a focibajnokságtól az idegenek befogadásáig mindenről elbeszélgetett velük, mielőtt a gyermekfoglalkozásra küldte volna őket.
Az a dilemmám, hogy a következő évtizedekre nézve – és belátva a Nyugatról beáramló trendeket – mi lehet a történelmi egyházaink megmaradásának esélye? A jelenleg vallott konzervatív értékek elégségesek lesznek nagy számban megőrizni az egyre liberálisabb híveket? Vagy az egyháznak is látványosan el kell mozdulnia a szabadelvűség felé, mert esetleg ez jelenti a garanciát? És mit hoz magával a magyarországi támogatások formájában az egyházakba pumpált pénz?
501 éves felekezetem sok mindenben bizonyította, hogy a nyitásnak közösségfejlesztő, közösséget megerősítő szerepe van. De az egyensúlyt kétségkívül egyre nehezebb megtartani. Úgy hiszem, ma már nem az a kérdés, hogy veszítünk-e híveket vagy sem. Inkább az, hogy az öregeinknek akarunk tetszelegni, vagy tudatosan és fiatalosan az ifjabbak felé fordulunk. A nemzedékek és értékek közti konfliktus, ezzel együtt a lemorzsolódás elkerülhetetlen. Lássuk be: amíg e földön vagyunk, addig nem a győzelemre, hanem a minél kisebb veszteségre kell törekednünk. A másvilág pedig más világ.
