Székelyudvarhelyről indult, és hosszas máramarosszigeti tanárkodás után tíz éve ismét Székely­udvarhelyen él András Csaba festőművész, aki április 12-én töltötte 75. évét. Termékeny alkotómunkái a világ minden tájára eljutottak. Székelyudvarhelyi otthonában beszélgettünk. [caption id="attachment_69573" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Daczó Katalin[/caption] – Egészségtelen származása miatt a középiskolai és az egyetemi felvételin is gondjai akadtak, például kitűnő eredménye ellenére csak, „hely nélkül sikerült” az első felvételije. Mit jelentett ez a nem egészséges társadalmi indíttatás? Milyen családban született? – Apám hentesmester volt. Nyitott egy akkora boltot, mint ez a szoba. Személyzet nélkül, édesanyámmal dolgoztak az üzletben, de kizsákmányolónak és kuláknak nyilvánították. Így orvos bátyámmal együtt „kulák kölykök” lettünk. – Hogyan kezdett rajzolni? – Apámnak volt egy kicsi vendéglője, a hentesüzletből vendéglőt alakított ki és én mindig ott sündörögtem. A vén székelyek vagy kártyáztak, vagy dumáltak, velem is szóba álltak, olyan is volt, hogy adtak cukorkát. Az egyik asztalnál Náci bácsi ült, jó ráncos arcú, hosszú székely bajuszú ember. Kaptam egy üres széket, s kaptam tiszta véletlenül egy fehér szalvétát, és a félig elégett gyufaszálakkal, amikkel a vendégek rágyújtottak, Náci bácsit lerajzoltam. Mindenki elképedt, hogy milyen portrét rajzoltam róla. Akkor négyéves voltam. Innen indult el minden. Hétéves koromban már megvolt az első bizniszem, keresztapámnak a lánya amatőrködött, volt olajfestéke, s a tubusokban talált maradékból egy kis darab préselt lemezre festettem egy árvácskás csendéletet. Meglátta a lány és adott érte 25 lejt. Nagy pénz volt. Abból kétszer jól lehetett lakni egy első osztályú vendéglőben. Így kezdődött. – Kik voltak az első tanárai? – Hát nekem rajztanárom egyetlenegy volt, Teleki József, egy kicsi emberke, aki nekem szabad kezet adott a rajzteremben, ott lehetett gyakorolni a felvételire. Budapesten a képzőművészeti akadémián végzett, de nem tudom, hogy sikerült neki, mert nagyon naív, gyenge munkái voltak. Azt mondta egyszer: „Édes fiam, kutya kötelességed, hogy belőled legyen valami, mert akkor talán rajtad keresztül én is bekerülök a művészettörténetbe.” Úgy, hogy lényegében autodidaktaként készültem a felvételire. A vizsgán Szervátiusz Jenő bácsi vállon veregetett, s azt mondta: „Légy nyugodt, édes fiam, te be fogsz kerülni!” És valóban 9,90-es eredménnyel „hely nélkül sikerült”. Másnap már Székelyudvarhelyen a Szent Imre utcai katonai központban kellett jelentkeznem, s rá két napra bakaruhában Brăilán. Két és fél évet katonáskodtam, s közben éjjeliőrként is, mindig, amikor tehettem, tanultam tankönyvekből is a román nyelvet. Leszerelés után 10-essel jutottam be a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémiára, amit jeles eredménnyel végeztem el. – Hogy került végül Kolozsvárról Bukarestbe? – Nekem az Előre újság két óriási szolgálatot tett. Abban olvastam ugyanis, hogy akinek művészeti előtanulmányai vannak, jelentkezhet a bukaresti akadémiára, és akinek magas az előképzettsége, az versenyvizsgával már előbbre ugorhat évben. Előbbre is ugrottam három évvel, két különbözeti vizsgával, és a festőművész oklevél mellett muzeográfusi, művelődéstörténész és vallástörténész oklevelet is szereztem. Olyan festők tanítottak, mint Corneliu Baba, akit a legnagyobb román festőnek tartottam. Andrei Pleșu művelődéstörténet-tanárom volt. Minden komoly bukaresti kiállításra elvitt. 180-an vizsgáztunk az első évben Pleșunál és nyolcan mentünk át. Vasile Drăguț volt az, aki a szaharai Tahini-hegység barlangrajzainak megmentésében vett részt, ezáltal lett híres. Ilyen emberek voltak a tanáraim, és ezért mentem Bukarestbe, és a máramarosszigeti tanári munkám mellett nappali tagozaton végeztem az akadémiát. Az iskolaigazgatóm úgy rendezte az órarendemet, hogy három nap alatt a normámat ledolgoztam, s a másik három nap Bukarestben voltam az egyetemen. Ott is megkértem a vezetőséget, ők is megértők voltak, hogy úgy osztották be az óráimat és a vizsgáimat, hogy jöjjön össze minden. A másik szerencsém már 1992-ben volt a közben Romániai Magyar Szóvá átalakult Előrével, amikor egy philadelphiai rajzversenyről értesültem az újságból, beneveztem, és elnyertem az 150 ezer dolláros első díjat. – Egyébként miért ment éppen Máramarosszigetre? – Akkor minél távolabb akartam lenni Udvarhelytől a családi körülmények miatt. Édesanyám 1951-ben, halottak napján – amikor én mentem az első osztályba – mellrákban meghalt. Apám tíz hónap múlva elvette az egyik nagynénémet. Abból minden lett, csak anya nem. Akkor én elhatároztam, hogy amint lehet, elmegyek otthonról. Az orvos bátyám, aki kilenc évvel idősebb volt, mint én, leköltözött a Kossuthba egy ismerős családhoz. Ő is elmenekült. Így aztán kihelyezéskor ez is szempont volt, és Máramarossziget volt az egyetlen egy olyan város, amely szóba jöhetett. Tudtam, hogy valamivel nagyobb város, mint Udvarhely, gondoltam, nem létezik, hogy ne legyen magyar lakosa is. És valóban, abban az időben több mint 50 százalék volt a magyarság aránya. Több iskolában tanítottam, de 97–98 százalékban román osztályokban. A város legnagyobb általános iskolájában kezdtem, majd az utolsó 15 évben a tanítóképzőben tanítottam. –Máramarosszigeten, úgy tudom, megismerkedett a Nagybányai festőiskola utolsó képviselőivel, és egyikük, Balla József lett a szakmai mentora… – Balla Jóska bácsi lelki mentorom is volt, mindig bátorított, hogy dolgozzak, s dolgozzak realista stílusban, mert ennek van jövője. Rendkívül rangos megyei tárlatokon vettünk részt. Aztán megjelentek a modern és a fiatal alkotók, mi kiszorultunk a nagytermek jó falairól. Akkora kép, mint egy fal, tiszta Vasarely, bekockázva, az egyik kockának az egyik sarka fekete, a többi fehér. Ez volt az egyik kreáció, Vasarely már rég kitalálta. Akkor mi otthagytuk ezt a mozgalmat, nem fizettük többé a képzőművészeti uniós tagsági díjat. – Melyiket tartja a legemlékezetesebb alkotásának? – Nekem nagyon kedves volt életem első olajfestménye, az árvácskák, amiért kaptam 25 lejt. Aztán néhány gyerekkori képem, amit az a nagynéném vett meg, aki édesanyám halála után felpártolt. Kedves számomra még az egyik vizsgaképem, amelyik folyamatosan Budapesten kószál. Mivel apám hentes volt, nem­egyszer láttam hajnalban, sötétben, ahogy perzselik a disznót, s a képen egy öreg székely jön hátulról egy kancsóval. Vizsgatétel volt, azokat mind elvették tőlünk. Rá egy hónapra fizettem a raktárnoknak öt-hat sört, eladta nekem a saját képemet. – Említette, részt vett a Hargita megyében született képzőművészek kiállításán és találkozóján a Mikó-várban valamikor a 70-es években… – Két vagy három képemet, köztük a Busójárókat, öt pokróccal letakarva hoztam el Máramarosszigetről a tárlatra egy teherautón, amelyik a traktorgyárba vagy a sörgyárba hozott valamit. A kiállítást a Mikó-várban nyitották meg, fent az emeleten. Egyszer csak mindenki csendben lett, megjött a nagy öreg, Nagy Imre bácsi. Végignézte a dolgokat, s láttam, hogy a Busójárás című képem előtt többet álldogál. Márton Árpi olyan két méterre volt tőle, s odaintette, megérdeklődte, hogy ki festette a képet, és délutánra meghívott kettőnket magához. Fantasztikus élmény volt! Tepertős pogácsát és szilvapálinkát adott. Mariska! Gyere be! Bejön egy jó kemény székely fehérnép, lehetett olyan 35 éves. Rájöttünk, hogy egyik modellje, felismertük a képekről. Jön az öreg, s hümmög, mondja: jó, jó, kimehetsz… Azt sem tudtuk, hova tegyük magunkat, olyan büszkék voltunk, mert nagy kitüntetésnek számított ez a meghívás. – A máramarosszigeti éveiből mit tart a legfontosabbnak? – Talán azt, hogy több mára­marosi gyereket tanítottam, mint a város összlakossága, és közülük a zöme tanügyi káder lett. Sokan ismertek. Sokszor jöttek a parasztok a környékről átalvetővel, hozogattak tejfölt, tojást a tanároknak. Egy öreg egyszer engem keresett. Románul kell, mert csak úgy jön ki: Domnule, bună ziua! Ce mai faci? Bine, moșule! Păi, am auzit că dumneata ești un fel de pictor. Sunt. Apoi eu ți-ar face o propunere. Fac o comandă. Îmi faci un tablou? Da, cum să nu! Ce să reprezinte? Să fie o natură moartă, eu cu nevastă-mea…! (Jó napot, uram! Hogy van? Jól, bátya! Azt hallottam, maga egyféle festegető. Az vagyok. Hát én akkor tennék magának egy ajánlatot. Rendelek valamit. Készít nekem egy képet? Persze, hogyne! Mit ábrázoljon? Legyen csendélet: én meg a feleségem…! – szerk.) Hát ilyen esetek voltak. Megyei módszertani főnök voltam legalább 20 évig. Az egyetlen voltam Máramaros megyében, akinek két akadémiája volt… – Úgy tudom, volt egy súlyos balesete. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy hazatérjen a szülővárosába? – A házam előtt a gyalogátjárón ütött el egy száguldó autó, s a bal lábamat ripityára törte – több műtét után vagyok, de máig sem jött teljesen helyre. A szerencsétlenségem után rájöttem, hogy életemben Argentínától Új-Zélandig vannak képeim, nem tudom hány országban volt kiállításom, de itthon még soha, pedig minden évben elhatároztam, hogy jövök Udvarhelyre egyéni kiállítással. De mindig közbejött egy másik meghívás. Elhatároztam, hogy hazajövök kiállítani. Meg is történt tíz évvel ezelőtt. Hozzá kell még tennem, hogy olyan 5-6 éves koromban volt egy kislány, akibe nagyon szerelmes voltam. Édesanyám meghalt, az illetőnek az édesapja ugyanabban az évben, mind a ketten árvák lettünk, én anyai, ő apai árva. Az édesanyja, Sárika néni, meg-meghívott, megkínált valamivel. Egyszer éppen „fehér egeret” sütött, egy vájling tele volt vele. Csabika, parancsolj! Kettőt-hármat megettem. Tovább is kínált, de én szégyelltem venni. Eljöttem, s a kapu előtt kezdtem sírni, mert megettem volna még vagy ötöt. Ami a kislányt illeti, soha el nem felejtem, mikor tényleg belészerettem: zongorázott, hátulról láttam, fehér térdzoknival a lábán. Hát én olyan szerelmes lettem! Odaosontam, megpusziltam, s aztán futás! Később, amikor 65 évesen a kiállításommal hazajöttem a kultúrházba, minden volt osztálytársamat, unokaöcsémet bevontam a szervezésbe, az unokaöcsém nyomtatott vagy 350 meghívót, csodálatos plakátokat készített, s állandó jelleggel telefonálgattam, ­kérdeztem, hogy Babónak adtatok? Mind vacilláltak, nem mondták meg, hogy nem találkoztak vele. Eljöttem, megvolt a kiállításom, majdnem mind megvették a képeimet, s az utolsó nap megjelent Babó… Aztán megropogtattam egy kicsit a bordáit… Mindketten elváltunk már korábban, most együtt élünk. – Termékeny festő, s ha jól tudom, ma is alkot – a konyha a műterme… – Több mint 5000 képet festettem. Nem beszélve arról, hogy Máramarosszigeten tízemeletes falra is festettünk, a zeneiskola és két tömbház falára. Én realista festőnek tartom magamat, enyhe színexpresszionizmussal kombinálva. A kedvenc témám az emberábrázolás, a portré, ami ritkábban adódik meg nekem, mert ahhoz valaki modellt kell üljön. De itt van egy Babó-portré és egy önarcképem a falon. Mióta hazaköltöztem, Udvarhely tele van a képeimmel… Jótékonysági célra is adtam képet nemegyszer, és a székelyudvarhelyi múzeumba is adtam be alkotást. – Mitől függ, hogy egy emberről lehet-e jó portrét készíteni vagy nem? – Mindenkit le lehet rajzolni, de vannak karakteresebb arcok. Mindig könnyebb egy öreg parasztot, jó bevágott arcélekkel lerajzolni, mint egy sima-sima arcú szép kislányt. De nem azt jelenti, hogy ez utóbbit nem kell megcsinálni. – Ez a hetvenöt év sok vagy kevés? – Amikor nagyon fáj a lábam, akkor sok, amikor nagyon jól érzem magam, akkor kevés. Az életben semmit nem kívánok mást, mint legyünk egészségesek. Néha-néha, ha még van annyi energiám, hogy egy-egy képet megfestek, az jó. Nehezen járok, óriási dolog nekem elmenni ötven méterre is. – Nem készült a 75. születésnapra tárlattal? – Engem már a nyilvánosság nem érdekel egyáltalán. – Az ember az idő teltével befelé fordul? – Úgy, ahogy mondja. Én általában bemegyek a cellámba – a szobámat hívom így –, lefekszem és nagyon sokszor a Babó tévéjét hallgatom bentről. Nekem is van, de nem kell semmi, ott elkalandozok… Daczó Katalin