A korcsolya éle alatt ropog a jég, szorosan markolom a védőszalaggal bevont ütőt, a nap fehér golyóként lebeg a tejfehér égen, tüdőmben érzem a hegyi levegő frissességét, izzadok a mínusz tízben a sok réteg ruha alatt (anyám sokat fog káromkodni, amíg a befülledt szagot kiveszi a ruháimból), égnek az izmaim a lábamban, a bicepszemben, fáj már a hátam a folyamatos előrehajolástól, megkapom a korongot, nagyot csattan az ütő tollán, néhány apró mozdulattal megszelídítem, felnézek egy pillanatra, majd lövésre emelem a botot. Gól, a képzeletbeli nézők őrjöngnek, néhány másodpercig elfog a gólöröm utánozhatatlan, mindent megérő eufóriája, üres a fejem, teli tüdőből ordítok. A befagyott tó körül álló, alacsony fák alkotta erdő visszhangozza az artikulálatlan, nem tudatos üvöltés hangját, a néptelen négyzetkilométernyi terület az enyém. Aztán felébredek. * A terem morajlik, felszabadult, magyar nyelvű hullámzás, mindenki valakivel beszélget, mindenki mindenkivel beszélget. Tízen ülünk a pulpitusnál, mi alig váltunk néhány szót egymással, feszültek az arcok, érezzük a felelősség súlyát, ritka alkalom, hogy tudjuk, ez itt most tényleg történelmi pillanat, vaku villan a terem bizonyos részeiben. Minden villanást megjegyzek, baloldalt a tizedik sorból egyik, a színpad mellől egy másik, ezeket a fotókat akkor is vissza fogjuk nézni, amikor a szakállam és szemüvegkeretem vékonyabb lesz és már nem fekete, hajam (jelenlegi homlokméretem alapján előreláthatólag) alig lesz, tudom, hogy egy fényképnél is élesebben fogok emlékezni erre a képre, a tömegre, az örömre. Legalábbis remélem, hiszen az utóbbi hónapok sűrű történéseinek kavalkádjában máskor emlékezetesnek számító események is elveszhetnek. Fejemben kavarognak a szavak, markolom az előre megírt beszédem, a hosszú viták után kikristályosodott programtervezetet, mormolni próbálom a kezdőszavakat (tudom, hogy csak ezeknél fog elcsuklani a hangom, a többi jönni fog magától), de közben nem tudok nem gondolni arra, hogy lyukas a zoknim. Kilóg a nagylábujjam a bal cipőmben, hozzáér a fordított bőrhöz, és iszonyatosan zavar. Próbálom végigfuttatni fejben a mai programot, és remélem, hogy nem kell olyan helyre mennem, ahol le kell húzni majd a cipőt. „Érdekképviselet, összefogás, egységes szándék kinyilvánítása, a lábujjpercem körbeveszi a zokni. A francba!” Aztán felébredek. [caption id="attachment_19795" align="aligncenter" width="620"] Szabó Árpád[/caption] * Ropog a csempekályhában a tűz, így legalább halljuk a meleget, a bodega nagytermét soha nem tudta kimelegíteni. Biztosan nem véletlen, így akarnak eladni több pálinkát, gondolom magamban, aztán megvonom a vállam, mi úgyis megvesszük melegben is, ilyenkor legalább nem melegít fölöslegesen. Ahogy az ötödik kört kikérjük, azt számolom magamban, hogy ha ma tisztességesen berúgok, akkor még marad két este a hónapban, vagy négy, ha megelégszem becsiccsenéssel is. Kenyér van a szomszédból, a tehenünk jól tejelt az utóbbi hetekben, éhen nem halunk. S annyi idióta és pofátlan gyerekkel töltött óra után megérdemlem ezeket a féldeciket, a kutyamindenit! Már egy cseppet sem fázunk, a tűzropogást is egyre kevésbé halljuk (talán egy ponton túl spórolnak is rajtunk, de egyikünk se bánja nagyon), amikor röhögés hallatszik a bejárat mellől. „Te Ákos, az nem a te tehened?” – kérdi röhögve valamelyik. Kinézek, s hát tényleg. Az asszony valamit üzenni akar. Felszedelőzködöm, kifutok a bodegából, megragadom a kötőféket, aztán Rózával egymást támogatva hazaballagunk. Aztán, másnaposan, felébredek. * Még a kakas sem kukorékol, mikor anyám ébreszt, sötét van kinn, kivételesen reggel is gyertyát gyújtunk, hogy az ünneplőt felvegyük. A falu főterén csatlakozunk a keresztaljához, csupa ismerős arc, egy se, aki igazán lázba hozna. Két emberrel vágyom ma találkozni, az év egyetlen napján, amikor biztosan egy helyen leszünk. A szépvíziekkel a város határában találkozunk, a gyimesieket nem látom sehol, hirtelen azt sem tudom, túl hamar vagy túl későn érkeztünk. Csalódottan bandukolok anyámék után, néha bekapcsolódva az éneklésbe. A kegytemplomnál meglátom az alfalvi keresztalját, nagy a tömeg, esélyem nincs odaférkőzni, meg az enyémek is szorosan körbezárnak. A sokaságban nem tudom megkülönböztetni a férfiak arcát. Az erdő aljánál pakolunk le, minden keresztalja szétszéledt, ötlettelenül kóválygom az emberek között. Végül feladom a keresést, bemegyek az erdőbe, az egyik kedvenc fámat keresem, leülök a tövébe, előveszem a bicskámat, egy újabb vonalat húzok a korábbiak alá, egyet a bal, egyet a jobb oldalára a botnak. Aztán felébredek. * Másnap elsétálok a Jégpályához. Viszem magammal a bicskámat, egy dobozos tejet, a fényképezőgépemet, és rájövök, hogy lyukas a zoknim. S aztán?