borús égbolt
enyhe havazás
Pucéron is rejtegetünk valamit
Az állam ellenségei lettünk a román nemzeti ünnepen. Mi, magyarok. Ellenségek, akiknek több hely jutott a címlapokon az ünneplő, felvonuló katonáknál. A híreket, helyszínre küldött tudósításokat hallgatva az az érzésem támadt: semmi sem történt, semmi sem változott az elmúlt két évtized alatt. Semmi.
Mielőtt tovább folytatnám, leszögezem: ez az írás nem a kézdivásárhelyi hírről szól, hanem annak a tálalásáról. Arról, hogyan lehet a közhangulatot valakik ellen hangolni, hogyan lehet ellenséget fabrikálni az ország polgárainak egy részéből. A román nemzeti ünnepen mi, erdélyi magyarok lettünk az ellenség. A magyarokra húzták rá a vizes lepedőt. Mindannyiunkra. Hiába vetkőztünk volna tömegesen pucérra, akkor is azt mondták volna, hogy valahol valamit rejtegetünk. Az alkotmányos rend felborításán dolgozunk. Hiába állnánk pucéron, a meztelen igazságot úgyis mások mondják. Zengik a tévében rendületlenül, hogy a magyarok…
Rég tudom, hogy nem kell mindent elhinni, amit a tévé mutat. Mindegyik a maga elképzelése és más utasítása alapján festi az ördögöt a falra.
Először a közösségi oldalon, november 30-án olvastam a hírt, hogy házkutatások voltak Kézdivásárhelyen. Nem tulajdonítottam neki nagy ügyet. Házkutatások ma már az ország minden pontján és városában rendszeresen vannak. Az, hogy éppen melyik szervezet vezetőjénél tartották a vizsgálatot, abban sem láttam semmi meglepőt. Hogy nem verte túl nagydobra az országos média a történteket november 30-án, az sem lepett meg. Az annál jobban, hogy a hír médiarobbantását december 1-jére időzítették. Nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel.
A hírzárlat fogalma a szakmában dolgozók előtt nem ismeretlen. Amikor igazán fontos dolgokról van szó, akkor nem a médiaszenzáció a lényeg. Akkor nem a közleményeké, nem is a nyilatkozatoké a főszerep. Amikor a közhangulat befolyásolásán, a figyelem elterelésen van a hangsúly, akkor kell a koncot bedobni. Legyen, amin rágódni és csámcsogni.
Mi lett volna, ha nem december elsején, hanem egy nappal később dobják be a koncot? December elsején a képernyőkön talán több idő jutott volna a parádézó katonáknak, talán többet beszélhettek volna a történelmi eseményről, 1918. december 1-jéről, és talán jutott volna idő a Gyulafehérvári Nyilatkozatban foglaltak átbeszélésére is. Talán több szó eshetett volna arról az államról, amely 98 éve alakult. A történelmi igazságok kerülhettek volna előtérbe meztelen igazságként. Hogy ezeknek az adásoknak esetleg nem lett volna elég nagy nézettsége? Egészen biztos.
Ami nem történt meg, azt másnap is be lehetett volna jelenteni. Hál’ istennek a meg nem történt eseményről nem maradt volna le senki a hírversenyben. Igaz, akkor a kézdivásárhelyi meg nem történt dolgokon sem lehetett volna egész nap csámcsogni. A többséget a magyarok ellen sem lehetett volna hergelni az állami ünnepen.
A magyar irredentizmus, a magyar veszély mindig előkerül, amikor valami baj van ebben az országban. Akár az ördöggel, úgy riogatják velünk a népet. Ahelyett, hogy mirhával kennék meg a szemöldökfákat és szentelt vízzel szórnák meg életterünket, lehallgatókat szerelnek fel mindenhová, megfigyelnek, követnek. Ha sokat beszélünk, az a baj, ha hallgatunk, az is gyanús. Éneklésünk – kornyikálás. Táncunk – ropogós. Beszédünk – idegenül hangzik. Nézésünk – ellenséges. Ha tényleg ördögien gonoszak vagyunk mind, akkor miért nem füstölnek ki tömjénnel?
A kézdivásárhelyi hír időzítésével manipulálták az ország népét. A hírrobbantás hatása mérhető lesz a nacionalizmus erősödésében. Nacionalisták minden táborban vannak. Többen vallják, többen hiszik: pucéron is rejtegetünk valamit.
Daczó Dénes
