András Péter 1772. augusztus 10-e forró délutánján, díszesen faragott pálcáját bal hóna alá szorítva belépett Simó Zsigmond kapuján. Gazdát és fiát a fásszín előtt találta. Lőcsöt cseréltek a vetőszekéren. Addig várt, míg a tagbaszakadt, nagydarab ember feléje fordult. „Isten áldja meg, Simó uram!”, mondta zavartan András Péter. Zsíros, barna kalapját kezeivel félszegen forgatta, idegesen tűrögette. „Rég nem jártál nálam, Péter fiam! Mit akarsz?” András Péter lesütött tekintettel, szinte dadogva válaszolt. „Megkaptuk a pirostarkát, az ökröt, ami elveszett, Simó uram! Ott van a ciheresben, megkötöttük. Hegedűs Miska vigyáz rá, nehogy baja essék.” Amikor elhallgatott, mintha megkönnyebbült volna. Felpillantott Simó Zsigmondra, aki meg is jegyezte: „Miért vagy úgy megijedve?” A fejszét a fásszín oldalának támasztotta, s odaszólt fiának: „János, estére visszajövök, és akkor befejezzük.” Megtörülte izzadt homlokát, kalapját fejére tette, úgy indult a kapu felé. Menet közben hátrakiáltott a pajta eresze alatt álló feleségének: „Borica, adj túrót, kenyeret a legénynek, mert megérdemli!” [caption id="attachment_70243" align="aligncenter" width="1000"] Hieronymus Bosch: Gyönyörök kertje[/caption] Simó Zsigmond első házasságából egy fiú született: János. Nem sokkal a gyermek születése után a szülők örökbe fogadták, pesztrának az árva, 12 éves Máthé Boricát. A kislányt mindenki Piros Boricának hívta dús, hosszú, vörös haja miatt. Már siheder legényke volt Simó János, amikor édesanyja hirtelen meghalt. Ezután a háztartást a már szép, kacér, begyes fiatalasszonnyá nőtt Borica vette át és vezette. Alig telt le a gyászidő, csendben, szinte titokban Simó Zsigmond feleségül vette Piros Boricát. Erről a házasságról a faluban sokan azt suttogták, hogy valamelyikük besegített az asszony halálába, hogy egymáséi lehessenek. Alig telt el két esztendő egybekelésük után, a faluban már az a hír járta, hogy Udvarhelyen Simó Zsigmond szép, új felesége összekapott Málnási Jánossal, a földmérővel. Volt, aki tudni vélte, hogy „Minden kedden, amikor Borica beviszi az udvarhelyi piacra a tejet, Málnási Botos utcai szobájában hemperegnek.” Sokan ehhez azt is hozzáfűzték: „Milyen jó, hogy Simó Zsigmond nem tudja, mert mindkettőt megölné, amilyen erős és hirtelen haragú!” Piros Borica nem szerette Simó Zsigmondot. Soha nem is szerette, de tudta, hogy csak akkor élhet gondtalanul, ha férjeként megtűri maga mellett a nagygazda hírében álló férfit. Az utóbbi időben, mióta megismerte Málnási Jánost, az ura iránt irtózattal keveredő utálatot érzett, ami csakhamar haraggá, gyűlöletté változott. Érzéseit azonban féken tartotta; ugyanúgy viselkedett, mint máskor, nehogy kitudódjon, hogy egy másik ember szeretője. Piros Borica nem szerette Málnási Jánost sem, de élvezte azt a vele való kacérkodást, csábítást, amit addig folytatott, míg a férfit teljesen meghódította. Boricának annyira tetszett, hogy Málnási minden vágyát, óhaját, szeszélyét teljesíti, hogy már-már az sem érdekelte, ha a viszonyuk kitudódik. Piros Borica 1772. augusztus 10-e forró délutánján a pajta eresze alatt állt. Azon gondolkodott, hogy másnap, kedden, amikor indul majd az udvarhelyi piacra, Málnásinak tojást vagy túrót vigyen-e? „Egy bog túró elég lesz. A tojás, ha eltörik, csak baj lesz vele” – gondolta, és elindult a kamara felé. Ekkor lépett be a kapun András Péter. Borica megállt; mozdulatlanul figyelte a két embert. Nem hallotta, miről beszélgetnek, csak amit férje kiáltott: „Borica, adj túrót, kenyeret a legénynek, mert megérdemli!” András Péter reszkető kézzel pakolta tarisznyájába a túrót és a kenyeret, közben a Borica szemeit fürkészte, de az asszony szótlanul, mereven elnézett mellette. Tekintetük nem találkozott. Simó János hiába várta apját, mert az sem este, sem másnap reggel nem jött haza. A keresésére indult szomszédok délben találták meg holttestét a ciheresben. Nem messze a testtől egy díszesen faragott, véres pálcát is találtak. Simó Zsigmondot két nap múlva temették el. Sokan voltak a temetésen. Mindenki megdöbbenve, izgatottan találgatta, hogy vajon ki és miért követte el a gyilkosságot. A feldúlt, nyugtalan és zaklatott tömegből nem tűnt fel senkinek, hogy a koporsó mellett csak Simó János siratja hangos zokogással apját. Piros Borica talpig feketében, összeszorított ajkakkal, mozdulatlanul állt a koporsó mellett. Szemei szárazak voltak. Vasárnap a falubíró a templomajtó előtt várta a miséről kijövő embereket, kezében a holttest mellett talált pálcával. Elvegyült a tömegben, és hangosan kérdezte: „Nem ismeri valaki ennek a gazdáját?” Végül két fiatal inas felismerte, hogy a pálca az András Péteré. „Mindig azzal kérkedett, hogy csak neki van ilyen szép díszes pálcája. Az apjától kapta, aki juhász volt Oláhfaluban.” Másnap a falubíró és még három ember megkereste András Pétert. Magába roskadva, csendesen beismerte, hogy Hegedűs Miskával ketten gyilkolták meg Simó Zsigmondot. Amikor a falubíró megkérdezte, miért ölték meg, András Péter dadogva mondta: „Sokat unszolt engem Piros Borica, a Simó Zsiga felesége, gyakran adott pénzt is, hogy valamiképpen az urát megölném, végtére társul szerezte nékem Hegedűs Miskát…”1 Az emberek tágra nyílt szemekkel, némán meredtek András Péterre, aki a beismerő vallomás után, mintha súlyos tehertől szabadult volna meg, halkan felsóhajtott. Szinte jókedvűen mesélte el, hogyan gyilkolták meg Simó Zsigmondot. „Azt találtuk ki, hogy egy nappal korábban megkötjük az egyik ökröt, a pirostarkát, egy bokros helyen, hogy ne menjen haza. Másnap Simó Zsiga házához mentem és mondtam, hogy megvan az ökör. Túrót adott és kenyeret örömiben, aztán ketten el is indultunk. A helyhez érve hátulról vertem fejbe, és ketten Hegedűs Miskával addig vertük, míg megholtnak gondoltuk. Másnap napkelte előtt újra odamentünk, és úgy láttuk, mintha még mindig mocorogna és szuszogna. Ezért a pálcámat a torkába vertük, s úgy öltük meg. A pálcámat aztán eldobtam, mert csurom vér lett, és megutáltam.” Kassai Mártonnak nehéz dolga volt. Uvarhelyi főbíróként neki kellett döntenie arról, hogy milyen büntetést szabjon ki András Péterre. A szerencsétlen oláhfalvi legény, akárhogy kínozták, vallatták, mindegyre csak azt mondta, hogy Simó Zsigmondot felesége, Piros Borica kérésére ölték meg Hegedűs Mihállyal. A tettestársat nem találták sehol. Elszökött, amint meghallotta, hogy András Pétert elfogták. Az a szóbeszéd járta, hogy szökés közben, akikkel találkozott, azoknak Hegedűs azt mondta: „Ha Piros Borica szüntelenül nem unszolt volna, soha nem keveredünk gyilkosságba!” Amikor Kassai Márton ezt megtudta, döntött. Írásos parancsba adta, hogy András Pétert végezzék ki, mert gyilkolt. Piros Boricát fogják el, s zárják börtönbe. Aztán hívatta Izsák Andrást, a darabontok parancsnokát. „Piros Boricát hozzátok be Lengyelfalváról, hogy zárassék tömlöcbe. Málnási Jánost, mivel házasember feleségével élt megbotránkoztató életet, biztos tudomása lehetett Simó Zsigmond megöletéséről, fogjátok el és korbácsoljátok meg!” – rendelkezett a főbíró, és még hozzátette: „Szenvedjen a kurafi!” Izsák András, a darabontok parancsnoka haragosa volt Málnási Jánosnak. A harag okát senki nem ismerte, de mindenki tudta, hogy egymásnak ott és akkor tettek keresztbe, ahol és amikor csak tudtak. Izsák András fiatalon beállt darabontnak, Málnási János pedig kijárt minden osztályt a katolikusoknál. Nagyszebenben kitanulta a földmérő mesterséget. Minden találkozásuk hangos szóváltással, nem ritkán verekedéssel végződött. Amikor Izsák András parancsba kapta, hogy Piros Boricát be kell kísérje a fogdába, alig leplezte örömét, mert nemcsak hogy tudott Piros Borica és Málnási János viszonyáról, hanem még irigyelte is azt. Piros Boricát Izsák András harmadmagával, Lázár Simonnal és Vastag Mártonnal kísérte Lengyelfalváról Udvarhelyre. Az asszonyt öt sing hosszú kötéllel a szekér után kötötték. Az úton a szembejövőknek ezt kiáltották: „Nézzétek Piros Boricát, megölette férjeurát!” Ezt hallva, volt, aki káromkodott, volt, aki követ hajított feléje, volt, aki keresztet vetett; volt, aki szótlanul továbbment. A börtönbejárat előtt Izsák András átadta Piros Boricát a félszemű foglárnak. „Külön cellába tedd, s vigyél be neki tiszta szalmát!” A foglár nem szólt semmit. Durván belökte a sötét folyosóra az asszonyt. Belülről becsapta a vasajtót. Éjjel mind a három darabont csendben visszament a börtönbe, s ott megerőszakolták Piros Boricát. Kezdetben az asszony próbált ellenállni, de a három férfi ellen nem tehetett semmit. Lehunyta szemeit; hagyta, hogy azt tegyenek vele, amit csak akarnak. Amikor mindhárman kedvüket töltötték, szedelőzködni kezdtek. Az asszony egy darabig csendben, mozdulatlanul, meztelenül feküdt a száraz szalmán, majd megszólalt: „Legyenek átkozottak! Ne éljék meg karácsonyt! Legyenek átkozottak!” „Fogd be a szád, te piros kurva!” – morogta, szinte sziszegve Izsák András, és belerúgott a mezítelen női testbe. Piros Borica a falhoz kúszott. Felült. „Nem élik meg a karácsonyt! Átkozottak!” E szavak hallatán Vastag Márton megszólalt: „Mi lesz velünk, ha boszorkány ez az asszony?” „Nem boszorkány az, hanem kurva! Piros kurva!” – válaszolt Izsák András dühösen, és kilökte Vastag Mártont a cellából. 1772. szeptember 17-én, csütörtökön reggel Málnási János, amikor kilépett az udvarra, Botos utcai szobájának ajtaján Izsák Andrással találta szembe magát. Izsák mögött Lázár és Simon álltak parancsra várva. „Kassai bíró uram küldött neked valamit, át kell adjam…” – mondta Izsák András, aztán elkiáltotta magát: „Inget le, és kössétek ki ezt a kurafit!” A kihalt hátsóudvaron a két darabont Málnásit egy szilvafához kötözte. „Ezt azért kapod, mert Boricával együtt gondoltátok ki Simó Zsigmond megöletését!”, mondta Izsák, miközben kéjesen csapkodta bal tenyerébe a feltekert háromágú korbács nyelét. Amikor a két segéd hátralépett, suhintott. Málnási János fájdalmában felordított, nagyot káromkodott. Izsák még kettőt suhintott, aztán leeresztette a korbácsot, és ezt mondta: „Az éjjel mind a hárman meghágtuk Piros Boricát. Élvezte a kurvája!” Erre mind a három darabont hangosan röhögött. Málnási fájdalmában és dühében ekkor hátrafordította fejét, hogy válaszoljon, de Izsák éppen akkor suhintott újra. Bal arcát találta el a korbács vége, szája sarkától a szeme aljáig mélyen felhasítva. Arcát teljesen elöntötte a vér. Nem látott semmit. Fájdalmában felordított, hörögve káromkodott. Ekkor Lázár Simon elkiáltotta magát: „Állj meg, András, mert úgy pofán kaptad, hogy még a szeme is kifolyt! Ha nem lát rajzolni, akkor baj lesz. Ő az egyetlen földmérő!” Izsák András abbahagyta a korbácsolást, majd így rendelkezett: „Vigyétek a szobába!” Málnási János estig feküdt ájultan szobája földjén. Miután magához tért, megmosakodott. Örömmel tapasztalta, hogy mindkét szemével lát. Amikor azonban tükörbe nézett és észlelte bal arcán a hosszú hegesedést, ijedtében feljajdult. A hiúságán esett seb jobban fájt, mint a valódi. „Ilyen arccal hogy megyek én emberek közé?”, gyötrődött magában egész hajnalig. Csak harmadnap este merészkedett ki a házból. Két butella borral és egy butella pálinkával tért haza. A tükör elé ült: arcát nézte a gyertyafényben. „Ha szakállat eresztek, akkor az takarni fogja”. Mutatóujját óvatosan végighúzta a seb vonalán. Addig ivott, míg részegségében az asztalra borult, és elaludt. Néhány hét múlva, amikor bozontos szakállal jelent meg az emberek között, többen nevettek rajta; a háta mögött „János apostolnak” csúfolták, de aztán hamar megszokta mindenki. 1775. február 6-án, hétfőn Piros Borica „három esztendei tömlöcztetése után a felsőbb instantiak által szabadságba bocsáttatott”.2 Kora reggel, még napfelkelte előtt engedték szabadon. Zúzmarás, csikorgó hidegben, mocskos rongyokba burkolózva osont végig a Botos utcán és meg sem állt Málnási János szobájáig. Málnási nem volt otthon, de nemrég mehetett el, mert még meleg volt a szobában. Megfürdött, lefeküdt és elaludt. Csak este ébredt fel, amikor Málnási János beállított három butella bort szorongatva a bal karjával. Mindketten meglepődtek. Borica Málnási szakállát nézte riadtan, aki azon hökkent meg, hogy az asszonyt szabadon engedték. Beszélgettek, szeretkeztek, aztán megint beszélgettek. Málnási közben ivott, és többször kínálta Boricát, hogy vele igyék. Az asszony mindig visszautasította. Miután kiürült a második butella, Málnási felkelt az ágyból, azon meztelenül az asztalhoz ült. A harmadik butellából töltött egy pohárral, és felemelte. „Isten éltessen mindannyiunkat, még a férjedet is, aki halott!” Hangosan felkacagott, majd egy hajtásra kiitta a poharat. „Ne viccelődj ilyen komoly dolgokkal, te János! Megver az Isten!”, szólt halkan Borica, és komoran nyakáig húzta a takarót. Málnási mozdulatlanná vált. Mereven, zavaros szemmel nézett Boricára. „Te mióta tegezel engem, engem, Málnási Jánost? Ez valami új módi, amit a tömlöcben tanultál?” Fel akart állni, de visszaesett a székre. Ekkor megfogta az üres poharat és az ágy felé hajította. „Mindig tegeződtünk, te János, hát nem emlékszel? Berúgtál, mint egy disznó és most félrebeszélsz!”, szólt vissza halkan, de határozottan Piros Borica. A férfi a butellából bort ivott. „Úgy hallottam, hogy jó volt neked a tömlöcben. Mindenkivel összefeküdtél. Izsák András is meghágott az embereivel. Azt mondták, élvezted; vagy hazudtak?” Megint meghúzta a butellát. „Már nem tudom megkérdezni, mert meghalt mind a három. Még akkor, abban az évben, amikor arcon csaptak. A súly essen beléjük még holtukban is!” Megint ivott. Az asszony csendesen megkérdezte: „Hogy haltak meg?” Málnási maga elé révedve egy darabig hallgatott, majd kéjesen felkacagott. „Izsákot hasba rúgta egy kanca. Rúgta volna meg lejjebb, de így is jó volt, mert kihasadt a hasa, és kifolyt a bele. A felcser visszagyúrta és bekötözte. Egyfolytában ordított, úgy fájt neki. Estére meghalt. A nyüvek egyék meg még a csontjait is, amiért így megmocskolta az arcomat! Lázár Simon ebdühös lett. Lábon harapta egy kutya. Nem égettette ki a sebet, ami aztán kezdett viszketni, zsibbadni és dagadni. Közben vagy énekelt jókedvében, vagy mindent tört össze dühében. A feleségét véresre verte. Meg kellett kötözzék a nyavalyást. Úgy is halt meg, megkötözve, de azelőtt hátragörcsölt a nyaka, és túrta a nyálát.” Az asztalra könyökölt; hosszasan nézte az asztalon levő gyertya lángját. Az asszony kiszállt az ágyból, fát rakott a tűzre, majd visszafeküdt. A férfi a butella után nyúlt, de nem ivott belőle, csak ujjaival finoman megsimogatta a palack oldalát, majd halkan folytatta: „Marcit szerettem. Vastag Márton gyermekkori barátom volt, de csak addig, míg be nem állt a görényfajzat a darabontokhoz. Azután meg sem ismert. Ha valaki a törvény embere lesz, akkor az már nem ismer se Istent, se embert. Attól jót ne várj! Ő is együtt röhögött a többivel, amikor az arcomat felhasították. Szerencsétlen, megbolondult. Azt kezdte el mondani, hogy Izsák Andrást és Lá- zár Simont az az égő hajú boszorkány ölte meg, amelyik már őt is megkereste. Félelmében bebújt a pincébe, s ott maradt hét napig. Ezután járta a város utcáit és mindenkinek elmondta, hogy meg fog küzdeni az égő hajú boszorkánnyal. Egyik reggel felmászott egy csűr tetejére, ott a gerincen lovagló ülésben ordított és hadonászott a kardjával. Estefelé, mindenki szeme láttára, levetette magát a mélybe, s fejjel a ganéba esett. Nyakát szegte, meghalt. Sajnáltam is, nem is.” Az asztalra könyökölt, a lángba nézett. Kis idő múlva hirtelen kacagva Piros Borica felé fordult: „Te csináltad meg őket! Te hoztál rájuk rontást! Te átkoztad meg, azért, mert meghágtak! Nézz a tükörbe! Neked ég a hajad! Te vagy a boszorkány! Ezt már akkor tudtam, amikor szerencsétlen Marci az égő hajú boszorkányt emlegette!” Az asszony némán nézte a részeg férfit. Málnási hangosan böfögött, majd szinte kiabálva folytatta. „Az én arcomat is miattad hasították fel! Ezt érdemeltem én tőled? Miért tetted ezt velem, te kurva boszorka?” Még hadonászott egy darabig, majd fejét mellére ejtve, ülve elaludt. Az asszony némán, mozdulatlanul, utálattal meredt a szortyogva horkoló férfira. Éjfél körül Málnási krákogva, köhögve felébredt. Ivott a butellából, böfögött, majd hányni kezdett. Az asztalba fogózkodva felállt, az ablakhoz támolygott, és kinyitotta. Ráokádott az ablakpárkányra. A hideg, friss levegő megnyugtatta. Kikönyökölt az ablakba, és a párkányra hajtva fejét megint elaludt. Piros Borica egy darabig hallgatta Málnási horkolását, majd felkelt. A szobában csípős hideg volt, émelyítően savanykás szag terjengett. Felöltözött a férfi ruháiba. Mocskos rongyaiból batyut kötött, hóna alá kapta, és kilépett az ajtón. Az ablak előtt megállt, egy darabig nézte az ablakban alvó férfit. Jobb kezével meg akarta simogatni Málnási borzas feje búbját, de félúton visszakapta a kezét, aztán sietve elindult a kert hátsó vége felé. Könnyen átkelt a befagyott Küküllő jegén, onnan Szombatfalván át a Szejke felé vette az irányt. Talpa alatt nyikorgott a hó. Piros Borica hajnalban érkezett Lengyelfalvára. Nevelt fia, Simó János csendben beengedte régi otthonába. „Tudtam, hogy egyszer visszajössz. Éreztem…” Egy csupor meleg tejet tett Borica elé az asztalra. „Látom, jól boldogulsz a gazdasággal, Jánoska. Látszik, hogy a Zsiga fia vagy!”, szólt vidáman Borica. Örömmel tapasztalta, hogy a házban nem változott semmi. „Apám nevét Te ne vedd a szádra. Bosszút rajtad nem állok, mert anyám helyett anyám voltál, de szedd össze, ami a tiéd, és menj innen. Adok egy lovat. A hóka jó lesz, mert azt mindig szeretted.” Hangja halk volt, kimért, nem tűrt ellentmondást. Borica megborzongott. Felállt, csendben összecsomagolt, felmálházta a lovat, majd elindult. Soha többé nem hallott róla senki. Kendi Sára kora délelőtt talált rá Málnási csonttá fagyott holttestére. Ijedtében kiabálni kezdett, mire összegyűltek a szomszédok. Nemsokára három darabont érkezett. A testet nem tudták elmozdítani, mert a szakáll belefagyott a párkányon lévő hányadékba. „Sokat ivott a nyavalyása!”, mondta az egyik darabont, és egy juhnyíró ollóval körbevagdosta az arcon a szőrzetet. A derékban meghajlott és megfagyott holttestet targoncára tették, és elvitték a börtönbe. Egy üres cellában a hátára fektették. Mindkét lába az égnek állt, karba tett kezei összefagytak a homlokával. Ágyékára egy zsákot dobtak, hogy szemérmét eltakarja. Néhány nap alatt Málnási János holtteste kiegyenesedett, és eltemették a város pénzén. Veres Péter 1Szeles János – Szájdel János: Székely-Udvarhely története; IV., befejező közlemény. Erdélyi Múzeum – 1898., 15. évf., 9. sz., 598. o. 2U. o.