borús égbolt
szórványos felhőzet
Petőfi visszatekintése. Megérte-e forradalmárnak lenni ?
Miért fogy el az erőm? Még annyi harcot meg kellene vívni, még annyi verset meg kellene írni. Miért fogy el az erőm? Még a haza nem szabad, s erős legény sem akad, aki tovább tudná bírni ezt a bírhatatlan küzdelmet.
Ördögpataknak hívják ezt a kis csermelyt, Héjjasfalva látszik innen, meg Fehéregyháza. Távolabb a dölyfös Segesvár, de a sok ágyú füstje miatt csak sejteni lehet a barátságtalan szászok zárt városát.
Meghaljak vagy meneküljek? Öljek vagy énekeljek? Túléljek vagy megmaradjak ? Elárulni jobban már nem lehet egy nemzetet s egy eszmét, mint ahogy minket és a szabadságot elárultak.
Két kozák lovas vágtat felém, dzsidájuk élén megcsillan a délutáni nap fénye, s amint szívemen áthalad a fémek éle, megnyugodva tekintek az égre, vége van, Uram, vége, e földi pályát rövidre mérte diadalmas akaratod.
Megérte. Jókaival és Vasvárival szegény lakásomról átmenni a Pilvaxba, az orvosi egyetemre, tovább a Landerer-nyomdába, aztán a Múzeum elé, a Városháza elé, végül a színházba, és hallgatni, sírni, akarni Egressy Gáborral együtt a Nemzeti dalt. E bátran fájdalmas dalt, amit én írtam.
Istenem, akire annyit haragudtam, Istenem, akihez csak a hitvesi szerelem boldogsága engedett közel jutni, azért az egyetlenegy napért is érdemes volt élni. Ha világodat csak egy napig akarnád fenntartani, Istenem, március tizenötödike legyen az, ezernyolcszásznegyvennyolc.
Milyen melegen ömlik ki vérem, csordogálva mellen, térden, milyen melegen ölel át a lemenő nap, marcangoló őszinteségem jutalmat kitől kap?
Megérte. Lipót királytól nyerte nemeslevelét atyám őse, de kinek kell az idegen zsarnok viasz pecsétje? Mészáros volt az apám, az anyám cseléd, a nemzet adjon nekem nemeslevelet. Ha akar.
Hej, kozákok, megszúrtatok, összekaszabolva a földön hagytatok, pedig ki lenne más testvéretek ebben a kusza Európában, mint a magyar, aki maga is az Ural tövétől száguldott idáig, hogy hol koronája, hol kapcája legyen ennek a nyugati ficsúr világnak !?
Miért támadtak ránk az oláhok, a szerbek, a horvátok? Miért haragusznak ránk ennyire ? Ha mi össze tudtunk volna fogni osztráknak, orosznak, mindenféle zsoldosnak gátat tudtunk volna szabni. Mi, a Kukorica Jánosok, győzni tudtunk volna, ha összefogunk. És most nem folyna vérem mellemen, térdemen, nem törnének szálfákként ketté a székelyek a Nyerges-tetőn, hanem János Vitézek lennénk, diadalmasok és tiszta szívűek, s mindnyájunkat várna szívünk Iluskája.
Talpra magyar, talpra, ha meghaltál is! Hí a haza, hív az ázsiai sztyeppékre emlékeztető puszta, az árválkodó gémeskút, Arany János szalontai tornya, a zordon Kárpátoknak fenyvesektől vadregényes tája, hívnak az útmenti csárdák, a vándorszínházak csűr-színpadjai, hív lánglelkével Kossuth Lajos, megfontoltságával ékes Széchenyi István és a hűséges székelyek.
Megérte. Tizenkét pontban összesűríteni azt, ami egy nemzetet felemelhet. Tudni, hogy mit akarunk, látni a közös célt, országot építeni, világszabadságért égni. Még a szabadszállási kudarc is megérte, amikor a nemzet költőjeként – az első népképviseleti választáson – nem választottak meg képviselőjüknek a nemzetgyűlésbe. Nekik nem voltam elég jó.
Miért fogy el az erőm? Mellemből úgy szakad ki a levegő, mint a kehes ló lehelete. Oly nehezen szuszogok, mint az ország. Szép országunk, melynek torkát szorongatja a buta gazdagok önkénye, a szolgalelkű szegények félelme, a hit nélküli papok prédikálása, a gyáva katonák hazugsága. Szép országunk, legyenek mindig apostol lelkű költőid és megfontolt, felelősségteljes vezetőid.
Csendesedik az ágyúdörej, a vérző lovak nyöszörgése és a sebesült katonák jajgatása is csendesül. Aztán egészen csend lesz, olyan teremtés előtti csend, amilyen akkor volt, amikor Egressy befejezte a Nemzeti dalt a színházban. Az emberek szíve kiült a szemükbe, úgy érezték, hogy szárnyaik nőttek és felemelkedtek, maguk alá gyűrték a jobbágyokat nyúzó főurakat, az idegen vám- és adószedőket, a német ruhadivatot és a magyar meghunyászkodást. Csend van. Atyai szeretettel ölel át az Isten, átvisz a hídon, a Sár-patak vagy Ördögpatak hídján, és Héjjasfalva felől integetnek kedvesen – meglepődött arccal ifjú feleségem, kicsi fiam.
Nemzetem, hazám, szerelmem, szabadságom – örökkévaló erőim, örökkévaló kincseim. Nemzetünk, hazánk, szerelmünk, szabadságunk – örökkévaló erőink, örökkévaló kincseink.
Székely Kinga-Réka unitárius lelkész
.jpg)
 cm.jpg)