erős felhőzet
szórványos felhőzet
Petőfi Sándor halála és Bem menekülése
A fehéregyházi csatában Bemnek mindössze 2400 gyalogosa, 250 lovasa és 14 ágyúja volt, vele szemben állt Lüders 16 ezer emberrel. A csata mégis kedvezően indult a magyarok szempontjából, de a vége tragikus lett: pontosan 169 évvel ezelőtt a fehéregyházi csatában vereséget szenvedtek a magyarok, s itt esett el Petőfi Sándor is.
Szkarjatin orosz tábornokot Bem saját kezűleg irányított ágyúja eltalálta. Meglehetős veszteség volt ez az oroszoknak, de mihelyt rájöttek, hogy Bem egész erejével a harctéren van, és segítséget nem várhat, kétfelől megtámadták és bekerítették seregét. Ez egyike volt az erdélyi hadjárat legvéresebb csatájának. Ezerharminc honvéd vére festette pirosra a mezőt, a seregnek majdnem fele odaveszett. Közöttük volt Petőfi is, aki miként Egy gondolat bánt engemet című versében megírta, valóban trombitaharsogás, dobzörej, ágyúdübörgés és kardok csattogása közepette, száguldó paripák alatt esett el a szabadságért.
Egy szemtanú, Szurka György Vilmos huszár előadását Vajda Sándor volt huszárhadnagy jegyezte fel, úgy adja elő, hogy a magyar sereg szétverése után mindenki menekült. Nem a tábor irányába, hanem Kőhalom felé. Petőfi is az erre vezető úton futott egyedül, gyalog és hajadonfővel, miközben többször is visszatekintett. Szurka mikor utolérte, magához ragadta és egy darabig, vagy „két puskalövényre” lovon vitte. Négy kozák azonban vágtatva követte őket. Petőfi, látva az elkerülhetetlen veszedelmet, odakiáltott a huszárnak: „Állj meg!” Ebben a pillanatban eleresztette a kengyelszíjat. Aztán mérgesen rákiáltott még egyszer a huszárra: „Bocsáss el! Engem az Isten se ment meg!” Kirántotta magát a huszár kezéből s bal felé, az út mellett lévő oldalon a kukoricásba menekült. De alig tett huszonöt-harminc lépést, két kozák katona utánaugrott. Az egyik akkor réznyelű kardjával teljes erejéből Petőfi fejére sújtott. Az első ütés megszédítette Petőfit, de még nem esett el. A másodikra azonban véres fővel a földre zuhant.
Ez az egyik elbeszélés a sok közül. Mert többféle verzió van Petőfi haláláról. Lehetetlenség, de felesleges is volna azokat mind felsorolni.
A másik elbeszélés gróf Haller Józseftől való, aki éveken át gyűjtötte a Petőfire vonatkozó adatokat, melyből azt állapította meg, hogy Petőfit egy kozák dzsidájával a búni híd északi végénél mellbe döfte, mire Petőfi az alant folyó Küküllő vizébe esett. A döfés nem lehetett halálos, mert reggelre kivánszorgott a vízből és a közelben lévő téglarakásig vonszolta magát. Augusztus 1-jén történt a holttestek eltakarítása. A halottakat egy Csonta János nevű fehéregyházi földműves szekérre rakta, és a fehéregyházi országúttól nem messze megjelölt sírhelyhez szállította. Köztük volt Petőfi is. Még élt, amikor a szekérből leemelték és a közös sírba dobták. A holttestek eltakarításával egy orosz közlegény volt megbízva, aki elszedte a halottak értékes holmiját, ha ilyesmit talált náluk. Petőfivel is ezt tette, ujjáról lehúzta gyűrűjét, s aztán a sírgödörhöz cipelte. Petőfi ekkor állítólag megszólalt: „Elek!... Segítség!...”, ezeket a szavakat mondta volna, de a durva lelkű katona nem törődött vele. Bedobta a sírba, s a holttesteket rávetette. Állítólag az egyik sírásó (Vámos György volt a neve) borzadva felkiáltott: „Jaj, Istenem, még az élőket is eltemetik!”
De ez sem használt. A sírgödör hamar megtelt halottakkal, meszet öntöttek rájuk, majd földet. Ebbe a sírba temették volna Zeyk Domokost, Bartha Elek kapitányt és még vagy huszonhárom honvédet. Hogy mi igaz belőle és mi nem, éppen úgy nem tudhatjuk, mint az ellenkezőjét. Persze találgatások, részben képzelődések vagy sejtések mindezek, csupán az a biztos, hogy Petőfit ettől a naptól kezdve senki sem látta.
Csak a véletlenen múlott, hogy maga Bem is oda nem veszett a csatába. Mikor a magyar sereg bomladozni kezdett, ő is kénytelen volt menekülni. Kocsijába vetette magát, s teljes vágtatással iparkodott a veszedelmes kelepcéből kijutni. Azonban nem volt szerencséje. Kocsija feldőlt, és az út mellett lévő mocsárba zuhant. Hogy nehogy észrevegyék, ebben az iszapos, nyálkás és bűzös mocsárban rejtőzött egészen estig, mikor négy Vilmos-huszár észrevette és kimentette válságos helyzetéből. Seregét azonban nem találta sehol. Nagy része levágva, sokan fogságban, az életben maradottak szétszórtan, míg ő maga is a mocsári kaland folytán betegen hagyta el a szomorú emlékű csata színhelyét, ezelőtt 169 évvel.
Gálfalvi Gábor ny. ig. tanító
-min.jpg)
