És ha már említettem Pisac falut, no meg annak híres piacát, akkor hadd mutassam be ezt is. Különben a híres indián piacok emlegetése az utazási irodák rendszeres fogása: talán mert többek között ezzel teszik vonzóbbá az ajánlatot. Európában nagy bevásárlóközpontokkal, a harmadik világ országaiban a helyi, főként kézműves termékeket kínáló piacokkal kecsegtetnek. Miközben ilyen piac szinte mindenütt van, hisz az őslakosság – mert elsősorban róluk beszélünk – mindenfelé ebből próbál megélni, ha nem költözött be egy nagyvárosba és nem talált ott valami végtelenül egyszerű munkát, legtöbbször kisegítést egy vendéglőben, szállodában vagy hasonló helyen. Mivel a nyelvtudásuk igen csekély, hisz sokan egyáltalán nem beszélik az ország nyelvét, mind az iskoláztatás, mind a munkahely nehézkesen érhető el. Ez Perura is igaz, még akkor is, ha két indián nyelv is az ország hivatalos nyelveként szerepel. A kecsuát és az ajmarát azok tudják, akiknek ez az anyanyelvük, de a hivatalokban, a nagyváro- sokban, ahol leginkább a fehérek és a meszticek élnek, spanyolul beszélnek, és nem igazán tanulják meg az őslakosság nyelvét. A jobb élethez tehát – mert arrafelé, mint ahogyan bizonyos értelemben nálunk is – a jó életet a városi körülmények jelentik, kell tudni a vezetők és az iskola nyelvét – a szó minden értelmében. Ez az egyik olyan tanulsága a harmadik világ országaiban tett látogatásaimnak, amelyet nem győzök eleget hangsúlyozni! Eddig is így gondoltam, a tapasztalataim csak alátámasztják ezt a szomorú, de, sajnos igaz meglátást, és nagyon ideje lenne mifelénk is tudomásul venni ezt a tényt. Mert a valóság ellen lehet harcolni ugyan, de nem érdemes. Sokkal kifizetődőbb alkalmazkodni hozzá, mert akkor már lehet azt befolyásolni. Érdemes lenne ezen elgondolkodni politikusainknak, mindenféle vezetőnek és az értelmiségieknek egyaránt! Peru piacai, mint bármely fejlődő országé – merek nyilatkozni róluk, mert jó néhányat meglátogattunk – tulajdonképpen mind egyformák, vagy legalábbis nagyon hasonlítanak egymáshoz és természetesen szervezett bazár stílusúak, mint különben mindenhol a világon. Meglátásom szerint ezek a szupermarketek ősei. Rendszerint csak a méretük és a kínált áru mennyisége, fajtája és aránya változik. A turisztikai látványosságok közelében kötelező módon jelen vannak – egyetlen kivétel a Machu Picchu volt! –, és csak néhány butikból vagy sátorból, esetleg a földre leterített műanyagdarabra helyezett kínálatból állnak. Máshol egy egész utcát vagy teret is elfoglalnak a fedett asztalsorok, vagy az üzletek és az eléjük kipakolt termékek, de ha nagyon jellegzetes kínálatról van szó, akkor csak egy út melletti parkolónyi területen rakják ki áruikat a termelők. A legjellegzetesebb perui kézműves termékek a szőttesek és a kötött holmik, különösen a ruhadarabok. Szőnek takarót, terítőt, abroszt és faliszőnyeget, rendszerint finom láma- vagy alpakagyapjúból, de egyre többet műanyagfonalból is. Jellegzetes állat- és geometriai mintákat dogoznak bele, és bár színesek, általában egyszerűbb, diszkrétebb a kromatikus világuk, mint a mexikói indiánoké. Ez utóbbiak rendkívül sok árnyalatot vonultatnak fel egy darabon, és annak ellenére, hogy ezek rendszerint nem eléggé élénkek is, sosem hatnak kellemetlenül, sőt: talán ott láttam a világ legszebb szőtteseit. Peruban ellenben szebbek voltak a kötött pulóverek. Illetve nekem jobban tetszettek. Nem egy közülük egészen különleges szabású és összeállítású volt! Magam is vásároltam egy szürke-fehér kombinációjú, többféleképp használható – egyszerre kardigán és pulóver – típusú csodaszép darabot alpakagyapjúból. Az alpaka gyapja igen híres, sokkal finomabb a juh gyapjánál és nem szúr! Nekem ez nagyon fontos szempont! Különben a láma- és alpakaszövetek is igen híresek, nem túl változatos, de jó szabású kabátokat is láttunk belőlük, amik nyilván már gyárilag készített darabok voltak. Megtapasztalhattuk a perui szőrmék világát is. A pálmát ezek között a vikunya viszi el, mint a legszebb és legdrágább dél-amerikai teveszőrme, amelyet nem a piacokon árulnak, mert eléggé ritka és igen értékes. Valóban nagyon finom és selymes szőrű állatka a vikunya, ám az alpaka sem marad el sokkal mögötte, bár kissé másabb, tömöttebb, de szintén szép és puha. Az egyik legszebb kínálat belőlük Puno és Cuzco tartomány határánál, Apu Chimbojánál volt, amikor a Titicaca-tótól tértünk vissza Cuzcóba, 4335 m magasságban. Peru útviszonyairól tudni kell azt, hogy nem alagutakat fúrnak, hanem inkább megmásszák gyalog, állattal vagy járművel a hegyeket, a néha nagyon keskeny, nem túl jó minőségű utakon. Talán bizonyos értelemben azt is mondhatjuk, hogy ennek van hagyománya, hisz az őslakosság élettere ott alakult ki és alkalmazkodott, mert muszáj volt alkalmazkodnia ezekhez a viszonyokhoz. Csodaszép sapkák, faliképek, kis szőnyegek, szőrmegallérok, prémből készült állatkák sorakoztak ott az elmaradhatatlan textíliák társaságában. Még hatalmas gyapjúfonal-gombolyagok a szivárvány minden színében is hevertek kosarakban. Kemény alkudozásba kezdtünk, mert azt már megtanultuk, hogy az kötelező, és arra is volt példa, hogy az eredeti ár egyharmadáért hozhattuk haza a zsákmányunkat. Az ősi formákat idéző vagy egyenesen utánzó kerámiák inkább az alacsonyabban fekvő vidékeken találhatók, legtöbbször egy műhelyben vagy amellett, de szétszórtan, mutatóban, kis szobrocskák vagy festett kövek – mindenfelé találhatók. A pisaci piac legjellemzőbb felhozatala a galériák sokasága volt, gyönyörű, modern faliszőnyegekkel és rengeteg érdekes, sajátos stílusú olajfestménnyel. Nagyon tetszettek, és úgy tűnt, bár indulásból csillagászati árat kértek értük, a komoly szándék láttán itt is alkudni lehet. Az elsőben, ahova bementem, az eladó azt állította, hogy a képeket ő meg a felesége készítette, és valóban jól elkülöníthető volt a kétféle stílus. Bennem csak a két emberke megjelenése, stílusa és az alkotások minősége közötti ellentmondás ébresztett kételyeket. Ezért bármennyire is marasztaltak – itt találkoztam a legagresszívebb eladói magatartással –, egy szomszédos üzletbe is átmentem. És legnagyobb meglepetésemre több, szinte teljesen azonos képet találtam ott! Az árus pedig azt mondta, hogy limai festők készítették őket. Máig sem értem, mit láttam. És utólag, miután az autóbusszal továbbindultunk, mert csak akkor volt alkalmam az idegenvezetőkkel találkozni és beszélni erről, senki sem tudott semmiféle érdembeli magyarázatot adni a jelenségre. Albert Ildikó