Peru városai varázslatosak. Valódi szépségüket a kissé időutazásos hatásuk még jobban kiemeli. Mert visszaköszön a régi spanyol építészet és képzőművészet, amit a betelepülő spanyolok magukkal hoztak és ápoltak, de amelyik óhatatlanul kiegészült a helyi sajátosságok elemeivel: együtt valami nagyon különleges, harmonikus és mégis izgalmas világot alkotva. [caption id="attachment_54119" align="aligncenter" width="1000"] A Katedrális[/caption] A már emlegetett, 3400 méteren fekvő egykori inka fővárost, Cuzcót, Pizzaro megérkezése után eléggé hamar, már 1535-ben elfoglalta, kirabolta és elkezdte saját képére alakítani. Az őslakosok lerombolt épületeire és részben azok anyagából fölépítette az európai típusú várost. A négyzet alakú főteret, mint szinte minden perui városban, Plaza de Armasnak hívják, és árkádos épületek alkotják, ami szintén jellemző az építkezésükre. A közepén patinás fém szökőkút, állatfigurákkal, oroszlánfejű vízköpőkkel, egy nagy fehér libával, amelynek jelentését vagy jelentőségét senki sem magyarázta meg, tetején pedig a szó minden értelmében aranyos indián vezér szobrával, aki jobbjában nálánál magasabb egyszerre fegyverre és uralkodói jogarra emlékeztető eszközt tart. A téren szétszórva több, igen dinamikus bronz- és márványszobor is helyet kapott, igen kellemes összképet alkotva. Díszítőkedvük néha az út közepén húzódó vaskorláton élik ki, ahol kovácsoltvasból készült táncoló indián figurák, korsók vagy inka falat idéző motívumok sorakoznak. [caption id="attachment_54120" align="aligncenter" width="1000"] Cuzco főtere[/caption] A házak legalább embermagasságig, gyakran emeletnyi magasan is ősi kőtömbökből alkotott falakkal dicsekedhetnek. Sok helyütt apró kovácsoltvas meg faragott fa erkélyek díszítik őket. Legtöbb közülük élénk kék színű, a többi barna vagy fekete. Többek között ezért is tartják manapság Dél-Amerika műemlékekben (egyik) leggazdagabb városának: az inka kori emlékeken kívül tele van a gyarmati korból származó hangulatos épületekkel. Azaz nem véletlen, hogy 1983-tól a világörökség része. Több múzeuma is van, amelyekből azonban egyet sem látogattunk meg, mert a szervezők szerint nem igazán adtak volna hozzá mindahhoz, amit a többiekben láttunk. Ezért az igazán remek hangulatán és kellemes központján kívül csak a templomait szemrevételeztük belülről is. A már említett egykori Qoricancha (Nap-templom) helyére-tetejére (hogy pontosan hova, azt mindig eléggé nehéz megállapítani) épült Santo Domingo-templomban nemcsak a megmaradt inka falakban, hanem az elegáns, sok-sok festménnyel díszített kerengőben és az onnan nyíló panorámában is gyönyörködtünk. A gazdagon díszített oltárok és kápolnák bármely katolikus templom díszére válnának. Az egyetlen szokatlan, amivel már Mexikóban is találkoztam, hogy a szobrok szép ruhába öltöztetve tekintenek a hívekre, bárhol vannak: az oltáron fülkében állnak, vagy a fal mellett sorakoznak. Ám a perui katolicizmusnak – mint általában a térített népek esetében – egyéb sajátosságai is vannak. Mind a ceremóniákban, mind szimbólumaikban szépen keveredik a kereszténység az őslakosok hitvilágából származó momentumokkal és jelekkel. Szűz Mária külleme például sokszor utal az indiánok Anyaisten figurájára. Az egyik legjellemzőbb ilyen szimbiózis a cuzcói katedrálisban figyelhető meg, ahol a keresztre feszített, élénk színű, szoknyaszerű ágyékkötőbe öltöztetett Krisztus alakja fekete fából készült (beceneve: El Negrito). Igaz, hogy ha valaki rákérdez, akkor azt válaszolják, hogy a gyertyák füstje fogta be. A szobor különben az El Senor de los Temblores – a Földrengések Ura – névre hallgat, mert a hagyomány szerint 1650-ben lecsendesítette a földrengést. A főtéren álló hatalmas cuzcói katedrális is igen impozáns épület. Virakocha nyolcadik inka király palotája fölé épült Sacsayhuámán erődjének vörös gránitköveiből. Két oldalán mellékkápolnák vannak. Ezek egyike az El Triunfo nevet kapta. Ez volt itt az első katolikus templom és a spanyolok győzelmét szimbolizálta: ezért építették az inkák fegyverraktára fölé, mintegy örökre elzárva azt használóitól. Kriptájában őrzik a már említett, inka hercegnőtől és spanyol konkvisztádor apától származó Garciloso de la Vega (1519–1616) történész hamvait. [caption id="attachment_54121" align="aligncenter" width="1296"] Szent család (oltárrészlet)[/caption] A katedrálisba is ezen keresztül lehet belépni. A templom belseje végtelenül gazdagon díszített. Vagy ezért, vagy a néha Európában is dívó vallási okokból nem lehetett fotózni. Szerencsére ennek ellenére sikerült megörökítenem néhány részletet. Különlegességei közé tartozik a főoltár, amely 400 kiló ezüstből készült. Egy másik, amely szerintem a legcsodálatosabb oltára, a Szent Családot ábrázolja, és egyik kápolnájában található, melynek a nevét is kölcsönözte. Igen gazdagon aranyozott, figurái valódi hímzett selyemben és bársonyban pompáznak. Található egy utolsó vacsorát megörökítő festmény is, Marcos Zapata műve, amelyen Krisztus előtt bizony sült malac díszeleg. Újabb bizonyítékként a két kultúra finom összefonódására. Itt érdemes megállnunk egy pillanatra, hisz az említett művek és a teljes templombelső egyrészt a cuzcói festőiskolát, másrészt a mesztic barokk irányzatát illusztrálják. Mert a hódítók igen helyesen az európai művészetet is igyekeztek exportálni. Hisz egy nép térhódítása a fizikai megjelenésén és a romboláson kívül a szokásai, köztük a hite meggyökereztetésével és természetesen új építkezéssel hódít (ismerjük a jelenséget). Ez a katolicizmus terjesztésével párhuzamosan a templomok építését és azok igényes, művészi kivitelezését jelentette, hisz az írástudatlan népnek legegyszerűbben illusztrálva tudták átadni az új eszméket. A konkvisztádorok megjelenését rövidesen követte a festmények, a festők és az építészek áttelepítése, akik a jó kereset reményében szívesen vállalkoztak az itteni munkára. Ám nemcsak serényen dolgoztak, hanem tovább is adták művészetüket, amelyet érthetőbbé s vonzóbbá elsősorban azzal tették, hogy felhasználták a helyi elemeket, a jellegzetes növény- és állatfigurákat. Az ismert vallásos témákat is ezekkel keverve mutatták be: Szűz Mária gyakran andoki asszony arcát viseli, és öltözete, a keret, amiben megjelenik, a Földanyára utal. Fontos jelenetekben – pl. Jézus születésének ábrázolásakor – az andoki táj, a láma és eredeti fejfedőt viselő indiánok is helyet kapnak. Így alakult ki a cuzcói festőiskola néven ismertté vált dél-amerikai képzőművészeti irányzat, a koloniális építészettel, benne a mesztic barokk irányzatával karöltve, ahol a gazdagon díszített kapuk és belsők ugyanígy magukba olvasztották a helyi elemeket. Persze mindezek nemcsak a templomok, hanem a betelepülők hatalmas udvarházain, belső zárt udvarainak díszítésén is mind fellelhető. Ez is jelentette az említett egyszerre otthonos és egzotikus élményt. Albert Ildikó