Nincs recept arra, mikor jobb megírni az élményeket. Van, aki arra esküszik, hogy a friss tapasztalatokat azonnal papírra kell vetni – illetve számítógépbe kell pötyögni –, van, aki fennen hangoztatja, hogy a megélt dolgoknak le kell ülepedniük és csak azután lehet érdemben foglalkozni velük, megfelelően megírni őket. Jómagam azt hiszem, embere – szerzője – és témája, illetve műfaja válogatja. Mikor a perui utam után hazafelé hozott a vonat, úgy éreztem: azonnal írnom kell az ott megéltekről, mint ahogyan már utazás közben gyakran gondoltam arra, hogy jó lenne lejegyezni, helyben megfogalmazni és megörökíteni bizonyos dolgokat. Nem tettem meg, mert sosem volt rá időm, vagy ha az épp lett volna, akkor a lelkierőm hiányzott. Csupán egy-egy adatot firkantottam le néha apró noteszembe, emlékeztetőül. Most elkezdem összeszedegetni ezeket, meg a gondolataimat is. Nézegetem a képeket – a letöltésük volt egyetlen ügyködésem Peruban –, igyekszem azonosítani a látottakat. Közben beugranak a megélések, gondolatok, amelyek átszaladtak akkor és ott az agyamon; érzések, amelyek átvillantak rajtam; felismerések, amelyek szinte akaratlanul megfogalmazódtak bennem. Így működik az én elmém. Ezért fotózok sokat, mert az segít abban, hogy a látottakat jobban átéljem és rögzítsem, ellentétben azokkal, akik a fényképezést úgy élik meg, mint olyan cselekvést, amely elveszi az időt az érdembeli nézelődéstől. Több emberrel beszélgettem, illetve vitáztam erről. Álláspontomat különben, ha úgy tetszik, akár szakmailag is alá tudom támasztani. Minél többet foglalkozunk egy dologgal – ez esetben keresem a megfelelő szöget, a fényeket ellenőrzöm, állítom a fényképezőgépet, miközben az épp megörökítendő kép jelentőségére gondolok –, annál könnyebben, jobban rögzítjük azt. Természetesen, vannak látványok meg átcikázó gondolatok is, amelyek néha egyetlen pillanat alatt kitörülhetetlenül rögzülnek lelkünkben: akár mert már ismerjük valamennyire, mert nagyon készültünk rá, akár mert a váratlanság, a különlegesség erejével fognak meg, akár mindkettőért, bármennyire is ellentmondásosnak tűnik ez a megállapításom. Ez utóbbi az az eset, amikor készültem tanár úr, mégis, egészen más, vagy másképp hat a valóság, mint azt elképzeltük. Ezzel a jelenséggel többször is találkoztam Peruban. Mert ez az ország a legszínesebb az összes eddig meglátogatott közül. És ezzel a megállapításommal már meg is magyaráztam, miért éreztem úgy, hogy Peruról muszáj írnom! Ezt az erős késztetést még fokozták a körülmények is. Több közeli ismerősöm irigyelt – a szó legjobb értelmében –, amiért eljutottam ebbe az országba. Sokan előre megkérdezték, hogy ugye erről az utamról is írni fogok, sőt, némelyek határozottan megfogalmazták, hogy jobban tenném, ha Párizs helyett inkább ezzel foglalkoznék. Aztán alighogy hazaérkeztem, jött a román nyelvű felkérés, amelyre több okból is szívesen válaszoltam, a legkézenfekvőbb pedig az volt, hogy a legfrissebb és ezen túlmenően is az egyik legmarkánsabb úti élményemről írjak. Amire azonnal jelezték többen, több formában, hogy (el)várják a magyar beszámolómat is! Bár nem nagyon volt rá szükségem, mégis nagyon jólesett a biztatás és a diszkrét követelőzés! A körút hihetetlen sokszínűsége nem a köznapi, szűk értelemben vett egzotikumának – a távolság, bőrszín, éghajlat, hangulat különlegességeinek – köszönhető. Számomra önmagában nem vonzó a messzeség (csak átvitt értelemben!), az egyenlítői forróság, a félig kihalt őslakosság, a nádladik vagy a sivatag. Annál inkább a hangulat és mindaz, amit kultúrának, azaz emberi alkotásnak nevezünk, de ebből is első sorban az európai. A távoli kultúrák inkább a természetes megismerési vágyam racionális oldalát érintik: miután sikerült kellőképpen – de még mindig nem eléggé – megtapasztalni mindazt, amire gyerekkorom óta vágytam, természetesen adódott a következő lépés: megismerni a világnak azt a részét, amely egzotikum ugyan, mégis mind erőteljesebben jelen van az életünkben. Akár azért, mert divattá vált, mert egyre többen fordulnak távoli hitek és életmódok felé, akár azért, mert képviselőik mára már hozzánk is behozták és erőteljesen élik e számunkra távoli és idegen világok igen sok elemét. Esetenként ezek ősi és nagyon értékes hagyománnyal rendelkeznek, amely néha a mi műveltségünk alakulására is hatással volt, vagy egyéb összefüggéseket lehet velük felfedezni. Amikor végül elkezdtem közelebbről szemrevételezni ezeket a világokat, Indiával kezdtem. És India engem igazolt. Szinte semmi sem ragadott meg abból, amit egzotikumának mondanak, ám kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem az ország ellentmondásossága, lakóinak különös életvitele, a miénktől annyira elütő időérzékelésük, élettempójuk és az ezekből összeálló hangulat, amikről ezeken az oldalakon már beszámoltam. Ezután Marokkó inkább valamiféle átmenetet jelentett, mint ahogyan a régebben meglátogatott Egyiptom sem lógott ki nagyon a sorból: valahogy ismerősen volt idegen, és inkább valamiféle időutazásnak tűnt. Mexikó, mely az első kiruccanásom volt az amerikai kontinensre, nagyjából azt a képet mutatta, amire számítottam…, csak a mítoszai nélkül. Helyette valamiféle mindenhol jelen lévő, a primitívséghez néha hasonló, de azzal sosem azonos, a kultúrák keveredésének bizonytalanságából adódó, rikító színeiben, díszítő elemeiben, viselkedésükben, életvitelükben és hitükben is megnyilvánuló naivság és kettősség lengte be az önkénynek ezt a világát. Erre tevődött rá a valamennyire megismert indián sors kegyetlensége és szomorúsága, meg az esőerdő kuriózuma. Az azték és maja kultúra emlékei zavaróan egyformák voltak, akár India szentélyei. Ezek után Peru maga volt a szivárványos csoda. Természetesen tudom, hogy a turista mást lát, mint az, aki ott él legalább valamennyi időt egy országban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy amit megtapasztal, az téves vagy nem jellemző. Nem teljes, nem részletes, az biztos, de ha odafigyelünk, akkor sok mindent igen pontosan megismerhetünk, az élmények töménysége pedig mindenképp erős és valós benyomást kelt, amely alkalmanként többet elmondhat, mint amennyit egy ott töltött, de vegetáló élet megmutathat. Tény, hogy a perui és bolíviai tizenhat nap magába foglalta az indiánok, a spanyol építészet, az egyenlítő, a fókák, pingvinek, lámák, a világ legmagasabb hófödte csúcsa, az óceán, a sivatag, a zöldellő termőföldek, több világörökség, megfejthetetlen ősi emlékek, több ezer fajta krumpli, sült tengerimalac, sosem látott gyümölcsök, ehető kaktusz, a kokalevél szinte kötelező fogyasztása, álomszép főterek, ihatatlan vezetékes víz, vécébe nem dobható vécépapír, fennen hirdetett katolicizmus és működő varázslók semmihez sem hasonlítható keverékét. Albert Ildikó