erős felhőzet
szórványos felhőzet
Péntek János professzor köszöntése
Közismert alkotó esetében leginkább a nyolcadik X kopogtatásakor készítenek leltárt és visszatekintenek a megtett útra pályatársak, barátok, újságírók is. A tisztelgő köszöntőkben szerepet kapnak az értékteremtő életpályát meghatározó stációk is. Péntek János kolozsvári nyelvész és néprajzkutató akadémikus esetében nem maradhat említés nélkül a történelmi, néprajzi, népművészeti szempontból oly jelentős Kalotaszeg (és azon belül a szülőfalu, Körösfő); a középiskolai tanulmányok által a világra nyíló ablakot jelentő Nagyvárad (1959); egyetemi éveinek és tudományos pályájának Kolozsvára; a ’89-es rendszerváltás hozta szabadság és az azzal csaknem egyszerre érkező „digitális csoda”: a világháló.
A leltárkészítőnek számolnia kell a tanár, tudós és közéleti ember Kárpát-medencei és nyugat-európai szakmai és civil szervezetekben betöltött szerepével is. Budapesti egyetemi tanár kollégája mondta: „Péntek János személyében kapcsolódik össze Erdély és Magyarország nyelvi kultúrája, tájnyelv és köznyelv, kisebbségi és többségi nyelvhasználat, regionalitás és univerzalizmus. És van abban is valami jelképes, hogy éppen ő, Kalotaszeg szülötte hozta létre újra és erősítette meg ezeket a kapcsolatokat, mert éppen Kalotaszeg az a kultúrtáj, amely Erdélyben a magyarországinak legközelebbi rokona. Több mint másfél évtizedes tanszékvezetői működése gyarapodást, gazdagodást, differenciálódást jelentett a nyelvészet, irodalom és néprajz egyetemi oktatásában. E három tanszék mostani professzorai és munkatársai mind Péntek János tanítványai voltak.” (Ezek a hálás tanítványok mesterük 65. születésnapja alkalmából kétkötetes köszöntő könyvet adtak ki Nyelvek és nyelvváltozatok címen.) Az egyetemen egyebek mellett általános nyelvészetet, nyelvjárástant, társadalomnyelvészetet (szocio-
lingvisztikát), kognitív nyelvészetet (gondolkodás–nyelv–kultúra viszonya), néprajzot tanított csaknem öt évtizeden át, 1990-től 2017-ig tanszékvezető professzorként. A rendszerváltozás első évében negyvenévi kényszerszünet után újraindította a néprajz szakot a kolozsvári egyetemen. Természetesen már a fordulat előtt is jelentős volt tanári és tudományos munkássága az „ahogy lehet” körülményei és korlátai között.
Oktatói munkájában a tanárképzés mellett fontosnak tartotta a tudósképzést is: nyelvészetből és néprajzból mintegy negyven tudományos értekezés (doktori disszertáció) irányítója volt. Noha a legmagasabb tudományos cím/fokozat (akadémikus) birtokosa, mindig kíváncsi volt – és ma is az – tanítványai és munkatársai véleményére.
A szakmai vitákban mindig higgadt és meggyőzően, logikusan érvelő fél. Széles körű tudásán alapuló, tanulságos, figyelmet érdemlő véleményt fogalmaz meg mindig. Példákat is említek. 1. Budapesten a határon túli kétnyelvűségben élő magyarok nyelvhasználatáról szóló vitasorozat egyikén így érvelt: „(…) egyetlen magyar nemzeti nyelv van, és ennek – mint minden nyelvnek – valóban vannak regionális változatai és kontaktusváltozatai mind az anyaországban, mind a határon kívül (…) Az erdélyieknek egyre több esélyük van arra, hogy közvetlen tapasztalatból vagy a tömegkommunikáció révén megismerjék az anyaországi nyelvet és nyelvi változatokat, és arra is, hogy részben igazodjanak hozzá, az anyaországiaknak pedig szintén tudomásul kell venniük a határon túli régiók nyelvét, hozzá kell szokniuk éppen úgy, mint az ö-ző szegedihez, az a-zó palóchoz vagy a szintén nyelvjárásias somogyihoz vagy zalaihoz.” Amikor arról folyt a vita, hogy szükséges-e a nyelvművelés vagy sem, Ő a vajdasági Adán rendezett Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokon felkért előadóként a vitatkozó feleket igyekezett ráébreszteni arra, hogy – amint mondta – a vélemények sokféleségét az is indokolja (vagy legalább magyarázza), hogy más és más optikával látja anyanyelvét az egynyelvű beszélő, a két- vagy többnyelvű világpolgár és a kényszerkétnyelvűségben élő kisebbségi beszélő.
Csaknem negyven könyv szerzője, tudományos publikációinak száma meghaladja a kétszázat. Csupán néhány könyvcím közülük: A nyelv világa (1972); A kalotaszegi népi hímzés szókincse (1979); A nyelv ritkuló légköre (2001); Történések a nyelvben a keleti végeken (két kötet, 2016); A moldvai magyar tájnyelv szótára (három kötet, 2018); A magyar nyelv Romániában/Erdélyben (2020). Péntek professzor munkatársa a 2003-ban Budapesten megjelent Magyar értelmező kéziszótár bővített és átdolgozott kiadásának, érdemei vannak abban, hogy a becses munkába bekerültek a külhoni, köztük az erdélyi magyarok regionális köznyelvi szavai, kifejezései is. Számos tudományos és ismeretterjesztő nyelvészeti/nyelvművelő munkát lektorált vagy írt azokhoz előszót, ajánlást a kiadásra.
Munkásságának tekintélyes részét a romániai magyarság kétnyelvűségének, azon belül a kisebbségi iskolák kétnyelvűségének kutatása teszi ki. Több tucatnyi előadásában, tanulmányában foglalkozott a tankönyvek nyelvezetével, a magyar–román nyelvi kölcsönhatásokkal, illetőleg a nyelvi/nyelvhelyességi szempontból káros román hatásokkal. Az ő irányításával működő Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége ügyel arra, hogy A magyar nyelv napjai elnevezésű – évente ismétlődő – rendezvényből ne maradjon ki a hazai szórványvidék sem.
Szerinte az azonosságtudat több szálból font erős kötelék. A kisebbségek számára három eleme a legfontosabb: a nemzettudat, a nyelv és a vallás más hagyományokkal együtt. A Kárpát-medencei magyar identitásban talán a nyelv a legfontosabb. A jeles nyelv- és néprajztudósnak a közélettel érintkező munkásságáról is szólnom kell, annál is inkább, mert a mindennapjainkat is érintő kérdésekre – magától értetődően – érdeklődőbb és fogékonyabb az újságolvasó. Néhány példa: (1) a Nyelvi jogok Romániában című tanulmányában egyebek mellett ez olvasható: „(…) a nemzeti kizárólagosság hagyományának és a homogén nemzetállam eszményének továbbélése jellemzi az 1989-es változások utáni Romániát. A kilencvenes években elfogadott romániai törvények többségében felismerhetők a totalitárius rendszer és hagyományos román nemzeti politika nyomai.” Ebben a tanulmányban esik szó a román Alkotmány 1. paragrafusa szövegének értelmezéséről. Lényegét így foglalhatjuk össze: amellett, hogy messze jár a valóságtól (egységes nemzetállam), kiérződik belőle a törekvés az „egy ország – egy nyelv” eszméjének megvalósítására. (2) Fontosnak tartotta bevinni a köztudatba, hogy Magyarországon a magyar nyelv hivatalos nyelvvé nyilvánításának (1844 novembere) előkészítésében mily fontos szerepet játszottak erdélyi tudósok és közéleti emberek, élükön gróf Teleki József nyelvésszel, az Akadémia akkori elnökével. Publikációin kívül előadásaiban is méltatta Teleki József érdemeit, közülük az egyik Csíksomlyón hangzott el – a Jakab Antal Tanulmányi Házban – az erdélyi magyar történelmi családok találkozóján. (3) Egy másik tanulmányában figyelmeztet az európai nyelvpolitikai normák hibáira, arra, hogy figyelmen kívül hagyják az őshonos nyelvi közösségek saját hagyományait és saját igényeit mindannak ellenére, hogy minden nyelvnek van kulturális értéke, van tisztán tudományos értéke, és van szimbolikus értéke, amely éppen az anyanyelvűek körében meghatározó. (4) Arra az újságírói kérdésre, hogy Ki a magyar? – válasza ez volt: – Magyar az, aki otthon érzi magát a magyar nyelvben, aki a magyar nyelvben és kultúrában érzi leginkább otthon magát. Igényli és vállalja is ezt az otthonosságot. Ez nem jelenti azt, hogy nem vágyódik más nyelvekbe, hogy nem ismer, használ és szeret más nyelveket, kultúrákat is. (5) Apropó más nyelvek! Közismert nálunk az a – főként a diktatúra éveiben – közszájon forgó vélemény, mely szerint, aki románul tanul, jobban boldogul az iskolában és később az életben. Ez a látásmód ma már mintha visszaszorulóban volna, mégis szükség van a szakszerű útbaigazításra. Hallgassunk ebben a kérdésben is a megbízható szakemberre, a tanárra és tudósra, Péntek Jánosra: „Nem igaz, hogy aki románul tanul, jobban boldogul az iskolában és később az életben. Ellenkezőleg: tudományosan is igazolták, hogy a második nyelven nehezebb az előrehaladás az iskolában. A magyar nyelven tanulásnak pedig javultak a lehetőségei, lényegesen megnőttek az esélyei: folyamatosan bővül a szakoktatás és a magyar egyetemi hálózat. Abból pedig senkinek sincs hátránya, ha valaki tanulmányait végig anyanyelvén folytatja.” (6) Ezek a mondatok azt is értésünkre adják, hogy fontos jó tankönyvből tanítani és tanulni, valamint azt, hogy miként tudják a magyar tanulók az iskolában a román nyelvet elsajátítani: úgy, hogy a magyar anyanyelvű tanulóknak idegen nyelvként kell tanítani a románt. (7) A tankönyvek színvonalának javítására alapította Péntek János 1993-ban az Erdélyi Tankönyvtanácsot. Feladatául kapta ez az intézmény, hogy „cím szerint kell megneveznie azokat a tankönyveket, amelyeket szakértői vélemények alapján alkalmatlanoknak vagy károsaknak tart a magyar oktatásban, és ismételten felhívja a figyelmet a megoldandó problémákra.” (Itt említem meg, hogy a negyedikeseknek 2018-ban kiadott történelem tankönyv alkalmatlan a magyar oktatásban: nem mentes a ferdítésektől/hamis állításoktól és szövege több helyen is gyűlöletkeltő.) (8) Az volna az ideális, ha jól megírt – és nem románból fordított! – tankönyvekből tanulhatnának a tanulók, köztük a szegény sorsú tehetséges gyermekek is, mert minden elkallódott tehetség nagy veszteség közösségünknek – mondja az alapító, és cselekedett is: 2004-ben létrehozta a Nyilas Misi Tehetséggondozó Programot és azóta is működteti. (9) Idejekorán felismerte, hogy korparancs a digitális világba való bekapcsolódás: Erdélyben rendezett anyanyelvi értekezletekre matematikai nyelvészetben és informatikában jártas szakembereket hívott meg többször előadást tartani (szómagyarítás a számítógépes nyelvhasználatban; modern nyelvújítás stb.). (10) Védelmébe vette az igazságszolgáltatás és politikai kalandorok által üldözött szavainkat: sajtónyilvánosságot kapott ama véleménye, mely szerint helyes/jogos a megyeháza, városháza és községháza kifejezés használata.
1990 után több jó hírű, rangos egyetemen volt vendégtanár (Budapest, Debrecen, Miskolc, Pécs, Szeged stb.), több tudományos és civil szervezet tagja, például a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Bizottságának alapítója és korábbi elnöke, vezetője vagy vezetőségi tagja a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, a Magyar Nyelv és Kultúra Társaságának, a kolozsvári Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek, a hét országra kiterjedő Termini Nyelvi Kutatóhálózatnak, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének, a Magyar Néprajzi Társaságnak, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak. Világosan látszik tehát, hogy Péntek Tanár Úrnak kivételesen nagy a munkabírása. Tudják ezt tanítványai, egyetemi tanártársai, anyanyelvi versenyek szervezői, talán az egész erdélyi magyar pedagógus- és újságíró-társadalom.
A magyar nyelv csaknem minden Kárpát-medencei és nyugati rendezvényein jelen van, legtöbbször felkért előadóként. Témái érdekesek, tanulságosak, korunk vezető magyar és nem magyar nyelvészei nagyra becsülik tudományos munkáit. Ezt igazolják szakmai és állami kitüntetései is. A 18 közül csak néhányat említek: a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (2010), az Akadémiától kettőt is kapott eddig: az MTA Arany János-életműdíja (2007), Akadémiai Díj (2019), Lőrincze Lajos-díj (1995), a Debreceni Egyetem díszdoktora (2011), Kriterion Koszorú (2002), Székelyföld-díj (2017), Körösfő díszpolgára (2007). Nagy tudósra jellemző szerénységgel mondja kitüntetéseiről: „Az elismerések elsősorban nem személyemnek, szakmai eredményeimnek szólnak, hanem a helynek, a témának, a szakmai és a tágabb közösségnek.”
Eszembe jut visszaemlékezése, amint a híres kolozsvári nyelvésziskola három kiemelkedő teljesítményű professzorát: Gálffy Mózest, Márton Gyulát és Szabó T. Attilát jellemezte: szakmai tudás, erkölcsi felelősség, akarat és munkabírás jelentős feladatok elvégzésére. Bátran kijelenthetjük: a jelentős feladatok elvégzéséből – elődeihez hasonlóan – derekasan kivette részét a ma 80 éves Tanítvány is.
Tisztelt Professzor Úr! Kedves János! Isten éltessen sokáig erőben, egészségben és alkotókedvvel.
Komoróczy György
.jpg)
