borús égbolt
Parkolóművészek
Furcsa szerzetek vagyunk mi, emberek. Míg fungált a városban a parkolócég és buzgón bilincselte a tilosban parkolókat, szidtuk őket, mint a bokrot. Mióta nincs parkolódíj és senki nem ellenőrzi a parkolást, mindenki ott hagyja az autóját, ahol tudja és akarja – a kényszerpihenőre küldött céget sírjuk vissza, mondván, hogy a közterületek feletti regnálása idején rend volt. Hát ki tud eligazodni rajtunk? A szigor sem tetszik, s a lazaság sem…
Nap mint nap tapasztaljuk a városainkban, hogy egyre romlik a közlekedési morál, lassan semmivel sem különb a vezetési stílusunk, morálunk az általunk lefitymált megyékből érkezett autósokénál: a szabálytalanság mértéke többnyire egyenes arányban áll a gépkocsi értékével és nagyságával, nem ritka az anyázás és a beintés, parkoláskor annál több helyet vagyunk képesek elfoglalni a parkolóban, minél kisebb az autónk, gyalogátjárónál nem figyelünk a gyalogosra, a gyalogos nem figyel az autósra, s a jó idő beköszöntével csak bonyolítja a forgalmat a kerékpárosok és a motorosok megjelenése.
Holott nem kellene egyebet tenni, mint figyelni egymásra. Figyelni arra, hogy a parkolóban úgy álljunk meg, hogy lehetőleg ne foglaljunk el két, netán három helyet. Figyelni arra, hogy ne parkoljunk, vagy ne gyalogoljunk a biciklisávon, illetve ne biciklizzünk az úttesten ott, ahol van kiépített vagy kijelölt kerékpársáv. Figyelni arra, hogy ne lépjünk be a mozgó autó elé az utolsó pillanatban csak azért, mert elvileg elsőbbségünk van, no meg a volánnál ülve arra, hogy a gyalogosnak is van helye a közlekedésben, még akkor is ha kora vagy fizikai állapota miatt lassabban mozog.
Tehát a közlekedést nem a törvény szigora, illetve az azt alkalmazóktól való félsz, a bírságtól való rettegés kellene szabályozza elsősorban, hanem az egymásra való figyelés, egymás tisztelete. Ezt pedig nem írják elő a parlament által elfogadott törvények, nem kérik számon bírságolási joggal felruházott személyek, hanem belülről kell fakadjon. Mozgatórugója pedig a tisztelet kell legyen. S a tiszteletet ugyan lehet megelőlegezni, de ki kell vívni és megtartani. Viszont hogyan vár el tiszteletet az, aki semmibe vesz másokat. Minap például déli szentmise táján a csíksomlyói kegytemplom melletti parkolónál kellett várakoznom. Megfigyelhettem, hogy a hívek egy része legszívesebben a templom padsorai közé hajtana be autójával, ha tehetné, de mivel nem tehetik, megpróbálkoznak a templomkertbe való behajtással, s ha az nem sikerül, akkor az úthoz minél közelebb keresnek parkolóhelyet, holott kényelmes, tágas, jól kiképzett és példásan rendben tartott parkoló áll a templomozók rendelkezésére. Így gond nélkül elfoglalták a buszok számára fenntartott, megfelelően jelzett és kijelölt sávot, elállták a bekötőutakat, csak hogy minél kevesebbet kelljen gyalogolni. Templomozás után pedig jöhet egy kis türelmetlenkedés, békétlenkedés, esetleg szitkozódás, ha netán várni kell, míg az ember kihajthat a parkolóból.
Tehát furcsa szerzetek vagyunk mi, emberek: nem szeretjük, ha kényszerítenek valamit, s azt sem, ha másokat nem kényszerítenek semmire. Legjobb lenne, hogy mi kényszerítsük magunkat kis önfegyelemre és a társainkra való odafigyelésre. S akkor közlekedési gondjaink is enyhülnek. Talán…
Sarány István
