borús égbolt
Párizs és a bizsergető gondolatok 6. - Boldogító ráadás
A párizsi beszélgetések. Jelentőségük számomra mindegyre újabb dimenziókat kap. Ezeket a sorokat ugyanis az autóbuszban írom, mert annyira összesűrűsödtek a dolgaim, hogy a szokásommal ellentétben úgy utaztam el néhány napja Olaszországba, hogy nem hagytam hátra a megírt anyagot. Mulasztásom pótolandó fogtam neki szombaton reggel, kevés alvás után – mégis egészen frissen – és rovom soraimat. Rendkívül jólesik. A hangulat a csoportban remek. Mindössze huszonöten ülünk teljes kényelemben az ötvenszemélyes szuperkomfortos autóbuszon, jómagam két ülésen elnyújtózva. Az idegenvezetőnk művészetről és történelemről regél, a társaság válogatott, hisz Verdi nyomába eredtünk: a szülőháztól indultunk és Veronában az Arénában, az Aida előadásában csúcsosodik ki. Ilyen utakra csak az igazi zeneszerető, a zsenit megismerni akaró, érdeklődő és eléggé kifinomult művészi ízlésű társaság vállalkozik. Végtelenül inspiráló a helyzet, s az írás itt a buszon jobban megy, mint otthon, indulásom előtt. Ez most a nyugalom, az informálódás, az újdonság, az örömteli várakozás kellemes keveréke, és az átjárás a különböző világok között, az állandó ki- és belépés egyik élettérből, kultúrából vagy épp eszmerendszerből a másikba, mely másokat fáraszt, vagy amelyben a munkát – márpedig az írás is az – a legtöbben lehetetlennek tartják, rám, különösen most, igen jótékonyan hat. Közben az is kiderült, hogy igen jókat lehet beszélgetni utastársaimmal. Legtöbbjük operarajongó és többen hivatásos muzsikusok. Ilyen körülmények között kétszeres öröm párizsi beszélgetéseimet fölidézni. Ott is volt, akivel érdemben társalognom, a környezet pedig minden alkalommal sajátos keretet szolgáltatott vagy egyben témát is jelentett. Mert művészet úgy beszélgetni, hogy közben ne maradj le semmiről Párizsban. Mindkét barátnőmmel egyfolytában csevegtünk, kávézás, reggelizés, ebéd vagy vacsora, de legtöbbször séta közben. Olyannyira, hogy még fogadalmamat is megszegtem. Budapestről ugyanis úgy indultam, hogy egy francia rokonokkal rendelkező ismerősömmel – aki épp azokat várta haza – ünnepélyesen megfogadtuk: nem kínlódunk többet az idegen nyelvvel, nem igyekszünk megfelelni a franciák elvárásainak, majd fordít nekünk, aki tud vagy csak azokkal beszélgetünk, akik ismerik a mi anyanyelvünket. Aztán a Montmartre-on, a keresztfiaméknál, két pohár Cointreau és néhány pohár bordói után ékes franciasággal meséltem a Szókratész védőbeszédéről, amelyet ajándékba vittem nekik és Pascalról, mert a kötetem írásai őt juttatták házigazdám eszébe, aki a francia irodalom szakértője (is). De sikerült fiával való vitájában is részt vennem és valamiféle békítő álláspontot képviselnem kettejük között. Mert a papa szerint az alkotás mindig más dolgok rovására megy és nagy áldozattal jár, míg fia ennek ellenkezőjét állította. Szerintem, ha néha szükséges is lemondanunk érte bizonyos dolgokról, és alkalomadtán kénytelenek vagyunk áldozatot hozni, az eredmény, de legtöbbször maga az alkotás folyamata is akkora örömöt jelent a gyötrelem mellett és azzal együtt, hogy valójában önmagában hordozza jutalmát (is). A siker pedig boldogító ráadás. Ebben aztán sikerült megegyeznünk. Állandó vendéglátómmal legtöbbet szakmáról (barátnőm is pszichológus, bár nem a klinikum területén és talán ezért volt még izgalmasabb néha a vita), a világ dolgairól, ideológiáról és természetesen Párizsról, a hozzá köthető élményekről beszélgettünk a legtöbbet. Már érkezés utáni napomon megmutatta a külváros nevét adó hatalmas parkot, Saint Cloud-ot, amely egykoron egy impozáns kastély körül húzódott, s amelyből mára csak egy nagy és szép szökőkút maradt meg, és egyéb apró emlékek, különösen szobrok, amelyeket újabbakkal és a divatos installációkkal egészítettek ki. Ez a nagyon sokfelé megtalálható műfaj nem áll különösebben közel hozzám – magyarán: nem szeretem –, bár elismerem, hogy gyakran érdekes, meghökkentő és olykor valóban elgondolkodtató eredményei vannak. Állítólag ez utóbbi a legfőbb célja. Ami nem is baj. A kifogásom az, hogy a gondolkodtatás eszközei nem föltétlenül vagy az én értelmezésemben nem eléggé művésziek. Ezzel szemben második nagy sétálós beszélgetőhelyünk, a Luxembourg-kert, ahol Szomory Dezső „s jobb híján… a fák és madarak magányát hangszerelem szubjektív líraisággal, egy keserű szonátába” mindennek az ellenkezője volt kastélyával, szépen gondozott parkjával, padokkal körülvett, nyugalmat árasztó tavával paradicsomi környezet minden eszmecserére. De ugyanazt jelenti a gyermekeknek és az öregeknek egyaránt. Valamikor itt láttam életemben először pétanque-ot játszani felnőtt és idős férfiakat és a pázsiton piknikező családokat, napozó fiatalokat – „fűre lépni tilos” tábla helyett. Ugyanitt tapasztaltam meg azt is, hogy van olyan parkvezetés, amely szem előtt tartja az ott élők óhaját: ha a gyepen ösvényt vágott az arra gyakran járók óhaja, akkor oda kikövezett utat készítettek. Szerintem valami ilyesmit jelentene a demokrácia… ha egyáltalán létezik.
Albert Ildikó
.jpg)
