Az utazás számomra mindig pihenést jelent. Ma már azt is tudom, hogy ezzel nagyon kevesen vannak így. Sőt azt is meg kellett tanulnom, hogy az utazás többeknek jelent sima nyaralást, mint kulturális körutazást, ahogyan az az én fejemben jelenik meg. A nyaralásféle utazás, amely gyakran tengerpartot, termálfürdőt, hegyi üdülőt vagy hasonlót jelent, sok pihenéssel, evéssel-ivással, napozással, masszázzsal és hasonló kényeztetésekkel, nekem kín... lenne, ha ilyenekre egyáltalán vetemednék. Ám nem teszem. Ez a típusú pihenés az én esetemben megpróbáltatás (lenne). Mert a hosszas semmittevés – és egy nap is hosszú az én értelmezésemben – nem ellazít, hanem felidegesít és uram bocsá’, fáraszt. Szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy telik az idő, miközben annyi csodálatos megismernivaló van a világon: még számtalan elolvasatlan könyv, nem látott szobor és festmény, bűbájos városok meg zene, táj és sok egyéb vár rám. Persze lehet ilyenkor gondolkozni, álmodozni, képzelődni, tervezni... egy ideig. Aztán egyéb foglalatosság kell, esetleg rögzítenem kell a kigondoltat vagy elővennem egy könyvet, utánanéznem valaminek az interneten stb. stb. Mások rendszerint fáradtságnak, megpróbáltatásnak élik meg a buszozást, a repülést, alkalmanként a számottevő időeltolódást, a szoros, néha egyenesen erőltetett ritmusú programot, a rengeteg új információt, a nem ritkán jelentkező idegenséget. Engem azonban mindez felüdít, feltölt, kinyit, és igen, valami különös, nehezen megmagyarázható módon: pihentet is. Illetve az izgalom, amit az élmények okoznak, az a telítettség, amit egy-egy ilyen út után érzek, hasonlatos lehet ahhoz, amit mások fáradtságnak neveznek, nekem azonban ez kellemes ellágyulást, szellemi emésztést és olyan jó érzést jelent, amit nehéz megfogalmazni. Talán új szót kellene rá kitalálni, olyant, amely a felsoroltakat mind magában foglalja, kiegészítve a jóleső csodálkozás, az elégedettség, az újdonság keltette bizsergés érzésével. Ismert fogalmaink közül a boldogsághoz áll legközelebb. Persze, lehet, hogy a fáradtság fogalmát is tisztázni kellene, hisz szubjektív érzésről van szó, nagyon sok minden okozhatja, és igen gyakran más állapotokat jelölünk vele. Gyakran találkozom olyanokkal, akik egyszerűen az unalmat, az érdektelenséget, a cselekvés vágyának hiányát észlelik fáradtságként, illetve az ilyen állapotban végzett tevékenység okoz gyorsan kimerítőnek megélt fáradtságot. Ezúttal csak azt szeretném hangsúlyozni – anélkül, hogy bármiféle szakmai eszmefuttatásba bonyolódnék! –, hogy lehet fáradtságnak felfogni sok olyan állapotot, amely lényegében egész másról, nem az idegrendszer valódi kimerültségéről szól. Az utazás nekem pihenés azért is, mert ilyenkor tudok teljes egészében magamra figyelni. Mert az új tapasztalatok megélése, érzéseim, gondolataim, néha ezek rögzítése is, a fotózás, de még a beszélgetések is akörül forognak, ami engem érdekel, ami nekem fontos. És ez nagy szó, hisz életem jelentős része azzal telik, hogy arra figyelek, azt bogozom, értelmezem, rendezem, ami másoknak lényeges. Néha életbevágóan az. Néha sorsdöntő. Gyakran véleményezek, döntök, vagy épp nem döntök. S mindez jobb életről, lehetőségek megtalálásáról, alkalomadtán pénzről, igazságról vagy igazságtalanságról szól. Azaz állandó feszítő felelősség. Amit ha le is teszek mindennap – mert kevés kivételtől eltekintve nem viszem ki a rendelőből vagy a bizottsági irodából a sok elém kerülő gondot –, mégis naponta valami óhatatlanul megérint ezekből, hangulatokat, gyakran meghökkentő felismeréseket, emberi sorsok élményét, néha terhét, megszívlelendő tanulságokat hordok magamban azután is, és foglalkozom velük mindaddig, míg saját lelkemben is helyükre teszem őket. Emberépítő dolgok ezek, miközben igen sok energiát követelnek. Még akkor is, ha legtöbbször önmagukban hordozzák jutalmukat (is). A tavaszi párizsi látogatásom különösen alkalmas volt a nekem való pihenésre. Minden benne volt, amire szükségem van a teljes lelki felüdüléshez, mert lelkem városához társult a barátság. Mert barátoknál voltam. Egy ifjabb házaspárnál, akik munkájukból kifolyólag laknak egy ideig Párizsban, pontosabban a világváros egyik külvárosában, és életvitelükkel a modern Párizst mutatták meg nekem, annak mindennapjait: lakótelepet, tömegközlekedést, amerikai nappali-konyha együttest teljes felszereléssel, és sok munkával terhes életet, amely a férj esetében azt is jelenti, hogy egy hét alatt akár a világ három különböző kontinensén is megfordul. Ugyanígy ízelítőt adtak a nagyon tartalmas együttlétből is, csendes, harmonikus, gyermekcentrikus, beszélgetős családiasságukból, örömeikből és gondjaikból, meg szórakozásaikból is. A hétvégéket az ország megismerésére szánják, ennek néhány napra magam is részesévé váltam, ezért társult Rouen és néhány kastély is az élményeimhez. Másik barátnőm a francia polgári értelmiségi miliőre és életvitelre szolgáltatja a példát a Montmartre-on, százéves bérház perzsaszőnyeges lépcsőházával, dolgozószobájával, exdiplomata egyetemi tanár társsal, zongorával, metszetekkel, utazással. Életük a vészterhes időszakokkal, szinte délies indulatokkal és az alkotó emberek gyakran felfokozott, konfliktusokkal tele mindennapjaival fogadott, ennek lettem egy-két napra részese magam is. Kéthetes párizsi tartózkodásom izgalmasan oszlott meg e két világ között és alkotott egy gyönyörű egészet, amelyben a villamos, a metró, a Cointreau, a bordói és a nagy beszélgetések szolgáltak páratlan kötőanyagként. Albert Ildikó