kevés felhő
szórványos felhőzet
erős felhőzet
Párizs és a bizsergető gondolatok 4. - Globális város
Egy várost, egy népet, egyáltalán a világot az emberek teszik azzá ami; alkotói, váteszei, gondolkodói formálják naggyá. Akik mernek nagyot álmodni, ideálokat kergetni, a legeket keresni, lelket belevinni a mindennapokba. Ha a nagyot akarás lehetőségekkel párosul, a tenni vágyást konkrét feltételek segítik – akkor megjelenik a csoda.
Párizst régóta a világ kulturális fővárosaként emlegetik. Mostanában talán egyre ritkábban, hisz a kultúra ma épp nem trendi, sőt némelyek olykor szinte szitokszóként emlegetik. Különös módon vagy inkább valamiféle utolérhetetlen megvalósításként ilyen szempontból egyetlen a maga nemében a világ öt – Párizs mellett London, New York, Tokió és Sanghaj tartozik ide – globális, azaz világvárosa között (is). Mert ilyenek is vannak. A globalizáció térnyerésével és nem utolsósorban divattá meg súlyos érdekké válásával, egységessé, homogénné, uniformizálttá avanzsáló vagy satnyuló világunkkal együtt ezek a metropoliszok is megkapták a globális jelzőt. Míg előbb inkább a rendkívül nagy kiterjedésű, illetve lakosságú városokról – mega- vagy metropoliszokról – szólt a fáma, később elkezdtek a befolyásukban, fejlettségükben is rendkívül jelentős ún. világvárosról – angolul global city = globális város – beszélni. A kifejezést először az amerikai Saskia Sassen használta egyik tanulmányában, de mára már beszivárgott a köztudatba. Világváros tehát az, amelynek az élet valamely területén kézzelfogható, meghatározó, társadalmi-gazdasági, kulturális és politikai befolyása van. Párizsban járva valóban mindig mindenhol szinte tapintható az, amit a kultúrán a mindennapokban értünk: a művészetek, a szépség, az emberi alkotóképesség eredményei. Ma is egymás mellett sorakozik és él ezer év épített öröksége. A kora középkori templomok, a királyi és főúri paloták, Napóleon Diadalíve és kórháza, a korában technikai csodaként megjelenő Eiffel-torony, a Luxembourg-kert oázisa békésen harmonizálnak egymással, s az egészet fantasztikusan foglalja keretbe Haussmann báró százötven éve megálmodott és felépített, csodálatos szimmetriájú, pontosan áttekinthető, levegős sugárutas városa. Párizs prefektusaként szűk húsz év alatt – 1853–1870 között – megvalósította kora, egyben az utókor európai városeszményét. Ha odafigyelünk, akkor a pesti városképben is felismerhetjük bizonyos vonásait. Haussmann idején készült a város csodálatos szennyvízcsatorna-rendszere is – amely nem összetévesztendő a régi katakombákkal, s amelyek Victor Hugo regényeiben is kellő titokzatossággal jelennek meg. A több száz kilométeres kanális pontosan követi az utcák és házak elhelyezkedését. Működését minden alkalommal megcsodálom. Első párizsi látogatásunk mindennapi, pontosabban minden reggeli szórakozása volt utcánk takarításának szemlélése. Megfőztük a kávénkat, majd kiálltunk montmartre-i szállásunk jellegzetes franciaablakába – amely tulajdonképpen kis kovácsoltvas kerítéssel ellátott ajtó – és végignéztük, hogy miután valahol fönn, a híres negyed tetején megengedték a csapokat, a járdák mellett folyt a víz, a fürge, legtöbbször fekete bőrű munkások pedig ügyesen útjába seperték a szemetet, gyakorlott mozdulatokkal irányítva azt a járda szegélyében nyíló lyukak felé, ahol aztán eltűntek Párizs gyomrában.
Párizs az egyetlen világváros, amely azt is megengedte magának, hogy haladását, benne a 21. századi dinamikus fejlődését erre a több mint kétezer éves története során felhalmozódott kulturális és városi értékeire (is) alapozza. Mert volt egy író, aki kalandos élete során néhány évig művelődésügyi miniszterként is működött. Ő volt az, aki törvényt hozott a történelmi és esztétikai nemzeti közkincsek védettségéről, mely 1962-ben lépett hatályba. Ennek köszönhetően a régi, háború is sújtotta, rossz állapotban lévő, a modern kor lakhatási igényeinek nem megfelelő épületek és városrészek könnyen megvalósítható bontása helyett azok megőrzése mellett döntöttek: azt javították és újították föl. Ugyanez az ember találta ki azt, hogy azok a lakosok, akik rendbe tették saját megrongálódott lakásukat, nem kellett értük többet adót fizessenek. André Malraux-nak hívták.
Albert Ildikó
.jpg)
