borús égbolt
Párizs és a bizsergető gondolatok - 3. Egyszerre kint és bent
Párizs csodájának egyik titka, hogy minden benne van. Gyakran egyszerre egy helyütt minden szépség és különlegesség, amire egy világjáró vágyik. Első nagy álmélkodásom még az ezredfordulón esett meg velem: alighogy beérkeztünk Párizsba, büszke házigazdánk kávéval kedveskedett. Leültünk egy olyan kávéház teraszára, ahol egyszerre voltunk benn is, kinn is, mert kivették, illetve eltolták a két rész közötti üveges válaszfalat, a székeket – a ma is színes, fonott hátú és ülőkéjű székeket – pedig kifelé fordították, mint sehol máshol a világon. Ha mégis, akkor tőlük tanulták. Végre az ezredforduló amúgy is jelentőségteljes évében ott pezsgett körülöttem a beszélgetés, nevetés, pincérek pergő ajánlása, autók suhanása alkotta nagyvárosi zsivaj. Ami más volt, olyan nagyon más volt, mint mifelénk. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én valahogy halkabbnak érzékelem a Nyugat zaját. Mi több, ma merem még azt is állítani, hogy létezik mifelénk is egy lassú elmozdulás, mintha finoman, csak alig észrevehetően, de csökkenne a lárma hazánk, Erdély tájain is. Ami tény, hogy akkor és ott, amint a pillantásom egybefogta a városi forgatag, a csillámló Szajna, az impozáns Notre-Dame és a kacér Eiffel-torony semmihez sem hasonlítható pazar együttesét, még az utca zaja is jólesett. Sosem gondoltam volna, hogy mindez egyszerre látható lehet. A nagyváros fogalma valahogy feltételezte a távolságokat a híres látnivalói között is. A valóságban a város szíve ott maradt az Ile de la Citén, a Szajna természetes szigetén, ahol első betelepülői, a névadó parisii törzs tagjai megjelentek, ahol később a Notre-Dame, a Saint Chapelle, az Igazságügyi Palota és a börtön, azaz mindaz, ami egy város létéhez szükséges, felépült. A közeli parton építkezett a király, majd a főurak, aztán Napóleon, megalkotva a város tengelyét, majd később Eiffel is, a túlsó parton. Párizs látványosságainak nagy része gyalogosan bejárható. Egy jó nekifutással végigélvezhető a várost átszelő főtengely a Louvre-tól a La Défense modern negyedével bezárólag. Ez volt az első váratlan felfedezésem már jó másfél évtizeddel ezelőtt, melyet gyakorlatba igazán csak idén tavasszal ültettem. Mint ahogyan ott ülve kaptam a második leckémet francia udvariasságból, illetve a finom, diplomatikus fogalmazásból, ami természetesen nemcsak barátunk, hanem egy nemzet szellemét is jellemzi. A vízumos világot éltük akkor, amit azóta olyan könnyedén elfelejtettünk, illetve amelyet már egy egész generáció meg sem tapasztalt. Mi azonban végigjártuk kétszer azt a göröngyös utat, mely végül, bár nehezen, de mégis a francia fővárosba vezetett. Időpontkérés a bukaresti követségen, aztán hosszas sorban állás az illető napon, utána meg az izgalom és a várakozás, hisz az eredmény kiszámíthatatlan volt. Mi sem kaptuk meg első alkalommal a vízumot, bár tudtommal semmi bűnünk nem volt. Én pedig másodszorra sem (a férjem igen). Ami a legrosszabb volt: nem közölték elutasításunk okát, akár egy rendes kaffkai novellában. Akkor mozdult meg barátunk, akinek a fiát kellett keresztvíz alá tartanom, minek következtében végül az én útlevelembe is bekerült a boldogító igen, azaz a pecsét. Az ő érdeklődésére válaszolták azt, hogy kérésemet azért utasították el, mert azelőtti évben (!) nekem már volt egy három hónapos franciaországi tartózkodásom (tudjuk, hogy nem volt!). Mikor ezt a replikát elmesélte nekünk a teraszon, a badarság hallatán izgatottan felkiáltottam, hogy hát ez nem igaz! Mire barátunk jól megnézett, elmosolyodott és kissé kioktató hangsúllyal azt mondta: ez egy tévedés! Ugyanilyen tanulságos volt a nálunk tett látogatásukkor elhangzott megjegyzése is. Akkoriban a Madarasi-Hargitán volt telkünk, ahova természetesen meghívtuk őket. Barátnőmék ragaszkodtak hozzá, hogy az ő kocsijukkal, egy hatalmas, ringó vadonatúj, nem tudom én hányas Renault-val menjünk. Hazafelé egyszerre jöttünk a szintén hazatartó tehéncsordával. A pásztor igyekezett utat nyitni, bátor barátunk meg áthaladni közöttük, ezért eléggé összekeveredtünk a jól lakott, hatalmas ringó tőgyű, komótosan ballagó jószágokkal és miközben Bernard lépésben araszolt közöttük, méla nyugalommal könnyítettek magukon, az autó hol egyik, hol másik oldalánál, néha közvetlenül az ablaka mellett pottyantva el, olykor több részletben, a nem kevés ürüléküket. Próbáltuk menteni a helyzetet legalább azzal, hogy mi kértünk elnézést nevükben és sajnálkoztunk állati neveletlenségükön, mire barátunk kacagva annyit jegyzett meg, hogy ez igazán bukolikus hangulat és páratlan élmény (tapasztalat) – c’est une expérience unique – számára. Azóta is gyakran jutnak eszembe ezek a nagyon jelentős apróságok, néha épp írás közben, mikor érzem, hogy finomítanom kell a mondanivalóm, illetve a kifejezésmódomat, mert sokszor az alig érzékelhető árnyalatokon múlik a lényeg megragadása. Májusban pedig azért, mert lehetőségem volt rendszeresen, a mindennapokban is megtapasztalni a franciák mindennapi udvariasságát és szellemét, melyet már kikezdett, de még meg nem rontott a színesedő vagy inkább szürkülő (?) társadalmuk.
Albert Ildikó
.jpg)
