Nem sokan tudják, hogy az írás terápiás módszer is egyben: a „kimondja magából” mintájára fogalmazhatunk úgy, hogy „kiírja magából” a gondját-baját. Gondolkodó ember számára ráadásul az írás és az év vége mindig önmagába nézést és számadást is jelent. Mindez meghatványozódik, ha egy sorozat befejező részének megalkotásáról van szó. Párizsról még rengeteg mondanivalóm lenne. Ellenzőivel ellentétben meggyőződésem, hogy mind a gyönyörködni szerető embernek, mind a tudni vágyónak kifogyhatatlan forrás ma is: akár a régi idők emlékeit, akár a huszonegyedik század néha nehezen érthető és még nehezebben követhető elképzeléseit akarja megismerni valaki, itt hosszú ideig tobzódhat bennük. Nemcsak lakossága országnyi, hanem ennek megfelelően értékei is. Nekem az egyszerű séta is élmény volt Párizsban. Ugyanolyan megunhatatlan a belvárosa, mint Olaszország városai. Sokadszorra látott épületei, ismert vagy akkor felfedezett szegletei elvarázsolnak szépségükkel, harmóniájukkal és ebből adódó hangulatukkal. Persze, maradt előző látogatásom után is sok olyan helye, amelyet idén kerestem fel először, bár régóta vágytam oda. Rodin háza és kertje piknikezésre, családi programnak sem megvetendő. Aki „csak” a művészért megy oda, annak jót tesz, hogy kissé megpihenhet a tobzódó látványban, elgondolkozhat egy padon, helyükre kerülhetnek közben adatok és élmények. Nem is tudom, érdemes lenne-e többet írni róla, hisz ez az a hely, amit látni kell. Akárcsak az Orsay Múzeum, az egykori állomás épületéből kialakított képtár, az impresszionizmus, illetve az azt megelőző és követő korok művészetének régóta vágyott szentélye. A D’Orsay az, amely a Louvre-hoz hasonlóan átfoghatatlan, megemészthetetlen egyetlen alkalommal, mert, bár kisebb amannál, amit bemutat, az az illető korszak mesterműveinek foglalata. Ez volt az a képtár, ahol igen erősen éreztem a bőség zavarát: a telítettség érzését, amikor a lélek és az elme egyszerűen képtelen már disztingválni, örömmel befogadni, s úgy érzi, minden egyforma és szinte semmit sem lát. Furcsa érzés, amelyet kissé oldott egy véletlenül épp akkor ott lévő időszakos tárlat „vámos” Rousseau monumentális munkáiból. Ez a különleges világ zökkentett ki az addig látottak stílusából és hangulatából, nemcsak egyediségével, hanem időzítésével is. Épp egy évvel azelőtt fájt a lelkem Velencében, hogy időhiány miatt nem láthatom a Dózse-palota hasonló kiállítását. Íme a sors működő egyensúlya! És még nem említettem kedvenc városom tereit, templomait, modern művészetet felvonultató múzeumait, kortárs galériáit, hídjait, palotáit és kertjeit. Mint ahogy egyelőre adós vagyok utam előzményeinek bemutatásával is: a Szókratész védőbeszéde című kötetem kiadása és az első bemutatók körüli furcsa emberélményem, az ebből következő, ezzel összefüggő rengeteg fölösleges munka és ellenpontként egyik legszebb születésnapom rendkívüli benyomásai okozta édes, de furcsán nehéz hónapjainak leírásával. Valószínűleg egyszer, talán eme írás logikus folytatásaként, ezekre is sor kerül. Bár Párizs tele van betelepült és betelepülőfélben levő színes bőrűvel – ezt sem illik így leírni –, róluk sem írtam, mint ahogyan a változások közül is csak a meghökkentőeket említettem. És valóban kevéssé érintettek. Nem arról van szó, hogy nem látom meg a valóságot, nem veszem észre a rossz történéseket, nem észlelem a degradálódást. Inkább arról, hogy elképzelésem szerint ezeket lehet ugyan felemlegetni, ám ettől még nem lesz jobb a helyzet és nem megy előre a világ. Míg a szépség, a nemes gondolat és kivételes alkotások legalább ideig-óráig szebbé teszik napjainkat, tovább löknek, tanítanak. A megmaradás, a megtartás épp abban rejlik, hogy észreveszem, tudatosítom, ismételgetem, rögzítem, élő tudássá nemesítem a létezőt, ami külső-belső érték, azt, ami jó, ami fontos, ami a miénk és minket jellemez. (Vége) Albert Ildikó