borús égbolt
szórványos felhőzet
Párizs és a bizsergető gondolatok 23. - Az ünnepről és tartalmáról
Párizsban – illetve róla írva – többek között az a jó, hogy mindent bele lehet gyömöszölni. Persze ez igaz lehet a világ minden városára, illetve bármi másra is. Csak elég tapasztalat, tudás, meg egy kis ficamos agy szükségeltetik, amely egy egyszerű asszociációval eljutna bárhonnan bárhova. És persze itt a kor áldásos hatását sem szabad figyelmen kívül hagyni. Mert bizony mindannyiunkra – a szerencsésekre, akik megérjük – ráköszönt az az életszakasz, mikor mindenről eszünkbe jut még valami más. Párizs tehát ezúttal ismételten ürügy. Mert a Place de la Concorde-ról szándékoztam ugyan írni, ám ma reggel – Párizs-imádatom ismételt ostorozásaként – levelet kaptam a kiadómtól egy cikkel, amely a franciaországi állapotokat taglalja. Valóban elszomorító a szétszedetett karácsonyi betlehemről, eltávolítandó Szűz Mária-szoborról, a Brüsszel fel nem állította karácsonyfáról szóló ismételt híradás, meg az „átkos” idézése, amikor csak titokban ünnepelhettük az amúgy átkeresztelt ünnepet. És valóban úgy tűnik, hogy az európai kultúra lassan végnapjait éli. De épp ez az, ami óhatatlanul bizonyos kérdések feltevésére késztet. Attól, hogy a fájdalmakat rendszeresen leírja, elhüppögi, felrója, elsírja valaki, egyesek, sokan, változik valamit a helyzet? Vajon a rendszeres elsiratás vagy inkább az értékek felidézése, a rendszeres búsongás vagy inkább a létező szépségeken érzett öröm, vajon a groteszk túlkapásokon való ismételt hőbörgés vagy a szellemi, művészeti csodák megismertetése az, ami tesz valamit az európaiság, egy szellemiség megtartásáért? Aztán nézzünk magunkba és tegyük föl azt a kérdést is, majd válaszoljunk becsületesen: vajon hányan tudják széles e hazában és egész Európában, mit is ünneplünk karácsonykor vagy húsvétkor vagy pünkösdkor?! Engem meg lehet kövezni ezekért a kérdésekért, de azért érdemes odafigyelni a válaszokra: tessék föltenni minél több embernek. Keringtek már tanulságos kis filmek az éterben ilyen kérdésekre adott válaszokkal. Mint ahogyan a kereszténység lényegéről is lehet filozofálni. Tudják mi is az? És kérdezze meg mindenki saját magától azt is, mit jelent neki a karácsony? Ott, legbelül, csak önmagának válaszolva. Na, ugye? Nehéz válaszolni, nagyon nehéz. Nemrég érkeztem haza Peruból, ahol számunkra annyira szokatlanul a kánikulában állították a karácsonyfákat. Ezért óhatatlanul az utastársak is erről beszéltek. A nők a sok munkáról, ami várja őket, a férfiak semmiről, év végéről, fáradtságról, meg a rengeteg konfliktusról, amely az ünnepi asztal körül, előtt, alatt borul ki. Mint ahogyan szlovákiai könyvbemutatóm után is, az egyik interjú a karácsonyi ünnepek számtalan hátulütőjéről szólt: arról, hogy miért is vagyunk annyira képtelenek egy idő óta ünnepelni? Mert úgy tűnik, a legtöbben képtelenek rá. Sorolhatnám még a kérdéseket. De minek? Ennyi is elég felvillantani azt a szinte átláthatatlan témakört, amit az európaiságnak egyik aspektusa és annak egyetlen ünnepe felvet. És ha még hozzáteszem azt, hogy a mainstream végtelen előszeretettel hivatkozik a keresztényi szeretetre, amikor a nyitottságról és befogadásról szónokol, illetve ha valóban végiggondoljuk a krisztusi tanítások meg a kommunizmus, illetve a nemzetiszocializmus bizonyos idevágó ideái közötti hasonlóságokat, sőt uram bocsá’ azonosságokat, akkor bizony jócskán van amin csemegézni. És talán akkor mégiscsak jobb arról írni, hogy tavaly alkalmam volt végigbuszozni az ünneplőbe öltözött Champs Élysées-n: minden fa égőkkel körbetekerve, a járdán meg véges-végig apró, fényben úszó kis sátrak az összes karácsonyi kütyüvel felszerelve, melyben a díszek és édességek olyan mennyiségét halmozták föl, amilyenre csak az emberi mértéktelenség képes. Szép volt. Aztán rajtunk múlik, milyen tartalommal töltjük meg.
Albert Ildikó
.jpg)