A sorozat előző részét reptéri csatlakozásra várva írtam. Ezt pedig már Lima felé röpülve pötyögöm billentyűvel és egérkével fölszerelt táblagépemen. Sok mindent megtanultam korunk vívmányaiból, ám az érintőképernyő használata nem tartozik ezek közé. Kivéve a nehezen elfogadott okostelefonom kijelzőjét, amin ellenben nem írok néhány szavasnál hosszabb szöveget. Annak ellenére, hogy a telefonom segít, mert néhány betű után háromféle szót is megjelenít, amik következhetnek belőlük, legtöbbször (bár nem mindig) egészen találóan. A ragozáson kell néha igazítanom. És csak ezek segítségével írhatok magyar ékezetekkel, mert különben ezek hiányoznak az okoska menüjéből. Körülöttem nagyjából ötszáz ember üldögél, sétálgat, beszélget, zenét hallgat, filmet néz, olvas vagy épp szunyókál. Alattunk hófehér habos felhőtenger, fölöttünk a ragyogó nap, és váltakozva a kék ég meg a fehér, vastag felhőréteg. Még nem merültem el úti célom világába, azaz nem zavar, hogy a májusi élményeimre emlékezem. Fáradt is vagyok az alig 3 órás alvás után, így délután fél ötkor. Ilyenkor könnyebb az ismertet idézni. Az előző részt azzal zártam, hogy elindultunk lefele az Axe historique-on. Mivel már késő volt és ránk sötétedett, nem mentünk végig gyalog a francia főváros fő ütőerén – bár megérdemelné egyszer gyalogosan végigjárni azt a különleges tíz kilométert. Metróra ültünk és a Diadalívnél jöttünk a felszínre. A Napóleon rendeletére 1806-ban elkezdett emlékmű eléggé kalandos utat járt be 1836-os befejezéséig, amikor már rég vége volt kigondolója dicsőségének és épp Orléans-i Lajos Fülöp uralkodott. Az eltelt zűrzavaros időszakban legalább hat alkalommal változtattak megjelenésének tervein és persze a célján is. Végül a Grand Armée helyett a forradalmi és császári francia hadsereg győzelmeinek emlékműveként avatták fel. A klasszikus, impozáns, a Napóleon kedvelte római mintát idéző építményt alulról világították meg, és az onnan induló utak így este fénygirlandokkal jelezték napsugarakként szétfutó irányukat. A Szajna túloldalán az Eiffel-torony szikrázott aranyosan. A Champs Elysée-n indultunk el. A luxust és vásárlást, a nagy márkákat és a többé-kevésbé talmi csillogást kedvelők valóban úgy érezhetik itt, hogy az elíziumi mezőkön járnak. Magam is élveztem a hangulatát, de az inkább az egésznek szólt, annak, hogy ott lehetek, hogy szép az idő és én Párizsban sétálok, mintsem a híres út valódi jellegének, amely első alkalommal is csalódást okozott, hiszen nem tudtam, igazából mitől is híres manapság ez a sétány. Nem is tudom, mire számítottam. Csodás épületekre, kertekre, szobrokra, szökőkutakra – valami királyi pompára és gyönyörűségre. És meglepetéssel, sőt, megdöbbenéssel kellett tudomásul vennem, hogy a paradicsomot nagyon huszadik század végire szabták, mára pedig igazi huszonegyedikére. Valójában egy hatalmas bevásárlóutcán jártam, aminek sajátosságát az adta, hogy híres márkák vagy nagyáruházláncok üzletei sorakoznak benne kényesen és fényesen, hasonlóan kivilágított és ismert vendéglőkkel és filmszínházakkal váltakozva, és ahol tíz eurót kérnek el két kis üveg ásványvízért. Természetesen benéztünk egy-két üzletbe, megtapasztalni a hangulatát. Azt a fölfokozott, zajos, rajongással, várakozással, zajjal, örömmel, különleges, nem föltétlenül kellemes udvariassággal, rábeszéléssel, néha lenézéssel, ajakbiggyesztéssel és sok egyébbel teli levegőt, amely az élet, sőt a mindennapok részének tűnt, és valahogy mégis idegen, számomra élettelen volt. A fogyasztásnak ez a meztelen forgataga nekem ellenszenves. Az itt tapasztalt összes érzelem felszínesnek, talminak tűnik, mint az a csillogás, mely az egészet körülveszi. A ruhát, a cipőt, a táskát és egyéb kiegészítőket rövidesen lecserélik, még a méregdrágát is. A parfüm, a legcsodálatosabb illat is elszáll. Nem tudom, mit hoz majd a találka, amiért most minden korú hölgy vásárol és azt sem, tart-e legalább egy-két napot az öröm, amit a rengeteg tárgy megvásárlása okozott – ha egyáltalán okozott. De látni kell ezt is. Mint ahogyan a mulandó mindig magában hordozza a maradandó felismerésének lehetőségét is. Albert Ildikó