Szerelmesnek lenni csodálatos érzés. Párizs pedig az örök szerelmem. Ami nagy szó, hisz tudjuk: örök szerelem nincs. Legalábbis ember és ember között. Legfeljebb az illúziója, ha a beteljesületlen, a valamiért meg nem valósult szerelem utáni vágy lehet örök életű és nevezhetjük szerelemnek. Ismerünk történeteket – vagy inkább csak legendákat? – elhunyt menyasszonyról, háború vagy ki tudja mi egyéb elvitte vőlegényről, akit életben maradt párjuk egész életén keresztül magányosan siratott. Egy életen keresztül imádta valaki őket, mert ők sosem okoztak – nem okozhattak! – semmiféle csalódást, nem voltak (nem lehettek) izzadság-, fokhagyma-, ital- és cigarettaszagúak, nem szellentettek a hitvesi ágyban, nem böfögtek a jóllakottságtól, és nem tettek sok egyebet, így tökéletesek marad(hat)tak. Sőt. Emlékük az idő múlásával, a lélek természetes igényének megfelelően, egyre szépült, mert nem érinthette a valóság néha átfesthető, de el nem mulasztható, lankasztó, szürkítő, a kezdeti csodálat hímporát letörlő kíméletlen tenyere. Szerelmessé lenni sokféleképpen lehet. A szerelem első látásra, a lassú egymásra találás, esetleg hosszú ismeretség után váratlan megvilágosodásként megjelenő ellenállhatatlan vonzalom jut eszembe így elsőre, de biztosan ismertek egyéb módjai is. Ha azok még beleférnek a szerelem eléggé nehezen meghatározható fogalmába, mely szerint ez az érzés tulajdonképpen csoda. Mint ahogyan az a kultúra is, az emberi teljesítmény csúcsa, az alkotóképesség megnyilvánulásának fantasztikus gyűjteménye. A kettő találkozása pedig csúcsélmény, a ma már közszájon forgó flow – azaz maga a boldogság. És akkor még nem említettem ennek a különleges kapcsolatnak egy nagyon el nem hanyagolható oldalát. A műveltségbe és a művészetekbe beleszerelmesedni roppant kifizetődő vonzalom! Hisz tárgya örök, változatlan, tökéletes és tökéletesen hűséges! Melyik szeretőről mondható el mindez? Párizzsal szerelembe esni könnyű, legalábbis a magamfajtának. Nagy egymásra találásunk a második módon valósult meg. Előbb volt Balzac, egy kissé Zola, majd a Nyugatosok, meg az impresszionizmus, írva, költve és festve, aztán a chanson, s végül, de nem utolsósorban a francia nyelv zenéje, mely ma is ugyanolyan szívhez szólóan cseng fülemben, s melynek dallamát magam is igyekszem megtalálni ritka és ezért egyre több energiát, a felejtést legyőző küzdelmet igénylő megszólalásaimban. Balzac számomra az a letehetetlen regényíró, akit bármikor szívesen veszek elő ma is, akinek a nem mindennapi célja – regénybe foglalni az emberi természet és vele a társadalom szinte átláthatatlan ága-bogát – nemcsak lenyűgöz, hanem megvalósítása mindig újdonsággal is szolgál. Meg rengeteg tanulsággal. Így megfigyelni, megtapasztalni az embert, majd néha rekordidő alatt papírra vetni történeteit, úgy, hogy abból a pszichológus is inkább tanul, mintsem kivetnivalót találna benne – csak a zseni képes. Regényeinek gyakori helyszíne természetesen Párizs. Mint Zolánál is, akinek műveit alkalomadtán szintén emlegetni fogom példaként. Amikor megismertem az irodalomban azt, amit a jellemzően Nyugatnak titulált folyóirat és a köréje fölzárkózók valósítottak meg, megtaláltam azt a szellemet, melyet ma is, itt is a magaménak vallok, és amelynek a megkérdőjelezése, sőt, lassacskán a halódása késztetett többek között arra, hogy a szösszeneteim egy részét megfogalmazzam. Nekem sokáig a Nyugat – a folyóirat és a tájegység egyaránt – jelentette Európát, a kultúrát, a költészetet és valamiféle állandó nosztalgiát, mely a szépre, jóra, művészetre, egy gazdag – megélésekben, szellemiekben gazdag – életre való törekvést ültetett el bennem. Mindez nagyrészt szintén Párizshoz kötődött, ahová költőink csodálkozni, töltekezni, tanulni jártak, ahová az ősz beszökött, meg nesztelen suhant a Szent Mihály útján, és egyiküktől már akkor megtanultam, hogy „nagy az én bűnöm: a lelkem.” Mert ilyesmim nekem is van. És egyre inkább látni vágytam a helyet, ahol mindez megtörténik. Párizsban született az impresszionizmus is, igazi forradalmat indítva el művészetben, gondolkodásban és talán a mindennapokban is. Különlegessége, a kontúrok feloldása, a hangulatok megragadása, a pillanat szépségének megörökítése és minden, ami a megjelenésével járt: a művészvilág forrongása, a költészet felbolydulása lelkemben máig zengő visszhangra talált és kívántam látni a csodákat és a helyeket, ahol alkotóik jól érezték magukat: utcákat, negyedeket, házakat és főként kávéházakat, abszinttal és sanzonékesnőkkel. És párhuzamosan végig hallottam a francia szót, amin e város beszél, énekel, muzsikál, világgá kiáltja örömét és bánatát, és igyekeztem azt megtanulni, hogy ugyanolyan dallamosan ejtsem, a szó, a mondat végét inkább sóhajhoz hasonlatosan suttogva vagy könnyedén, szellőként elengedve az éterbe. Így alakult az évek során a közös nyelvünk: egyformán értett fogalmak, gyöngéd utalások, titkos kódok finoman szőtt selyme, mely minden igazán jó és tartós párkapcsolat elengedhetetlen feltétele és alapja. Így alakult ki a viszonyom Párizzsal. Albert Ildikó