borús égbolt
Párizs és a bizsergető gondolatok 19. - A couleur local feelingje
Az előző részt azzal fejeztem be, hogy a Raspail körúton tüntetők után megjelentek az önkormányzat takarítóautói. Többek között ezért is kérik rajtam számon hiába némelyek a párizsi szemetet. Olyanok, akik internetről informálódnak és lábukat még sosem tették kedvenc városomba. Különösen nekik, értük írom le, hogy Párizsban rendszeresen takarítanak. Ez nekem naponta élményem, a szó szoros értelmében élményem volt, hisz egyik jellegzetes, csak itt található módját már előbb ismertettem. Az utcára műanyag zsákba gyűjtött szemetet rendszeresen elhordják: nem fenyegeti őket az a veszély, mint Dél-Olaszországot, ahol a takarítás a maffia kezében van, és ez, minden ellene hozott intézkedést azzal a fenyegetéssel vétóz meg, hogy amennyiben nekik nem tetsző döntés születik, szemétbe fojtják a régiót, hisz egyszerűen nem hordják azt el!
Persze lehetséges, befolyásol az is, hogy nem a világ egyik legtisztább országában élek. Amit nem lehet ugyan megszokni, de attól még egy itt lakó lassan kevésbé érzékennyé válik a mások szemetére. Megedződik. Vagy hőbörög, de ez nem az én esetem. Én inkább megoldok – amit lehet.
Nincs kizárva, hogy a netről informálódó barátom, illetve az állítólag ott panaszkodók a mindig mindenben rosszat látó magyarok igen nagyszámú és egyre gyarapodó kategóriájába tartoznak. És/vagy valamiért nem szeretik Párizst. És biztosan nem is ismerik!
Európában járva nem fedeztem föl különösen nagy eltérést a (fő)városok tisztasága, vagy ha úgy tetszik, koszossága között, mint ahogyan azok sem, akikkel erről én beszélgettem. Talán ezen a téren már érződik a globalizáció „jótékony” hatása. Egyetlen kivételként Svájcot említhetném, a maga sokrétű sterilitásával, de róla tudjuk, hogy külön világ a szó minden értelmében.
Arról már nem is beszélve, hogy amikor én egy várost járok, akkor a tisztasága sokadik szempont, kivéve, ha valami egészen kirívóval találkozom ezen a téren – bármennyire furcsának tűnhet némelyeknek ez így leírva. Azt hiszem, hogy akiknek ez annyira fontos, azok vagy szociológusok, vagy (egyre ritkább) tényfeltáró és tényközlő újságírók, vagy tudományos kutatást végző akármilyen szakemberek, illetve mindenképp olyanok, akik valamilyen okból nagyon keveset élnek meg egy hely varázsából, hangulatából, szépségéből vagy rútságából, sajátosságaiból, valódi kultúrájából. Mint ahogyan ezek hiányát sem veszik észre. A couleur local, a feeling felfedezéséhez valamilyen érzék kell, meg hozzáállás is, egyfajta akarat, vágy a megismerésre, képesség az érzésre. Mert van ilyen. Párizs pedig az a hely, ahol ezt igen pontosan érezni lehet. Persze – ismétlem – csak akkor és annak, akinek szeme, füle, bőre és nem utolsósorban tudása van erre. Mert ezek elválaszthatatlanok egymástól. Nyilván az sem baj, ha valakiben mindez nincs meg: attól még lehet boldog ember. Ám ilyen esetben jó lenne, ha nem foglalkozna mások ilyetén érzéseivel. Igaz, ma már mindenki mindenhez ért, mindenről véleménye van és mindenbe bele is szól. Mint egykor a nagyon utált legfőbb vezető. Azóta a huszonegyedik század elhozta az ilyen mindentudó személyiség tömeges megjelenését. Hemzseg körülöttünk a félanalfabéta képzelt polihisztorok és a felelőtlen hozzá- és beleszólók tömege, miközben isszuk áldásos működésük keserű levét. És ami a legrosszabb: pillanatnyilag nincs módszer, amivel ezt a média, korszellem sugallta és az elképzelés szimpatikussága fenntartotta és terjesztette attitűdöt meg tudnánk változtatni. Mert ahhoz előbb az említett fórumok alapállását és a pénz irányította vezetőréteg érdekeit kellene megváltoztatni. Illetve olyanná fejleszteni a tömeget, amilyenné lennie épp ez a magatartás akadályozza meg. Ami feladatnak nem kevés. Ám lehet próbálkozni. Minden leírt mondat lehet tett, minden kimondott szó gerjeszthet vízbe dobott kőként tovaterjedő érzelmi és gondolati hullámokat.
Albert Ildikó
.jpg)
