Elég hamar mellém szegődött, és szinte végig elkísért egy furcsa zaj a Montparnasse-i temetőben. Gyülekező (vagy közeledő?) tömeg moraja, hangszórókból zengő intézkedések, és néha (számomra) érthetetlen szöveg skandálása jutott el hozzám. Valamiféle ünnepi készülődést vagy nagygyűlést gyanítottam. Ám amikor kiértem az utcára, egy tiltakozó felvonulás közepébe csöppentem. Valószínűleg lassan megkerülték a temetőt, mert szinte végig, állandóan hallgattam az egyforma erősségű, addig azonosíthatatlan zajongást. Furcsa élmény volt. Az első reakcióm az öröm volt: ez aztán a szerencse! Még egy kis tüntetést is megtapasztalni Párizsban, nem akármi! Aztán ahogy egyre többet nézelődtem a lassan szemerkélni kezdő esőben, és előbb félve, majd egyre bátrabban fotóztam is, felfedeztem, hogy szemem előtt a tervezett munkajogi reform ellen, a Francia Kommunista Párt és a CGT, a legnagyobb francia szakszervezet indítványozta tiltakozó megmozdulás zajlik. Valamikor az év elején kezdődött az El-Khomri nevéhez, illetve törvénytervezetéhez kötődő botrány. A marokkói származású, igen jól képzett hölgy viszonylag fiatalon (1978-ban született) került a szocialista párt elitjébe, tavaly szeptembertől pedig a munkaügyi miniszteri székbe. És bár a kifogásolt törvénymódosítás a munkanélküliség megoldását célozza, mely Franciaországban évek óta 10 százalék körül mozog, épp a baloldal az, mely a legélesebben támadja, hisz a végkielégítések összegének maximalizálása és az elbocsátások feltételeinek könnyítése nem jelentene megoldást a problémára. Bámészkodtam lelkesen, de lassan valamiféle rosszérzés is előjött. Olyan disszonánsnak, ha úgy tetszik, anakronisztikusnak tűnt az egész. Egy országban, egyáltalán, Nyugat-Európában, amely az ígéret földje, vagy annak tűnik, illetve annak állítják be az ide özönlő arab meg fekete – ezt talán nem is szabad így leírni! – migránsokat biztatók, miért is kell a munkavállalók jogait követelő demonstrációt tartani? Egyáltalán, mit akar még egy kommunista párt, amikor egy szocialista van hatalmon?! Mi, itt Kelet-Európában, egy negyed százada igyekezzük kiheverni mindazt, amit a szocializmus meg a kommunizmus vagy a kettő együtt, esetleg külön-külön, ki tudja azt megmondani és megérteni, tett velünk és ellenünk, miközben az irigyelt Nyugat, a jólét és a demokrácia sokat idézett fellegvára szocialista kormányokat ültet saját nyakába, s amelyet a kommunisták bírálnak keményen?! Miről is beszélünk tulajdonképpen? Az utca szélességében maguk előtt vitt transzparenseken 32 órás munkahetet követeltek a 35 órás helyett, hatvanéves nyugdíjkorhatárt a 65 helyett, hogy ezzel biztosítsanak helyet a végzős diákoknak és a munkanélkülieknek? Meg hogy az iparba, az oktatásba és a kutatásba ruházzanak be és szüntessék meg az adócsalást! Mi is ezt szeretnénk, nem?! Talán nincs is olyan távol egymástól a két világ? Vagy mégis? Talán csak a dimenziók, az arányok, meg a díszletek különböznek? De ez épp elég ahhoz, hogy eltakarja a lényeget és nehezen váljon felismerhetővé a hasonlóság? Kérdéseimnek és kellemetlenné váló közérzetemnek elveszített szemüvegem adott még nagyobb nyomatékot. Akkoriban még külön volt távol- és közellátó pápaszemem, és gyakran cserélgettem. Ott, akkor az épp nem használtat, az olvasót, a blúzom kivágásába biggyesztettem. Onnan eshetett ki valahol a temetőben, és csak a felvonulás fotózásakor fedeztem föl hiányát. Nagyon rosszul érintett: nem tudtam olvasni, nem láttam a térképet sem nélküle. Iszonyú volt. Igyekeztem hazajutni, mire kiderült, a legközelebbi metrómegálló, amelyet ismertem is, le van zárva. Annyit tudtam, hogy a Raspail körúton elindulva, rátérve a Rennes utcára, eljutok az ismert Saint Germain de Prés-templomig, illetve metróig, ahonnan ismerem a közlekedést otthonomig. Elég hosszú gyaloglás volt az esőben, amely rendesen eleredt. Közben még láttam, ahogy távolodik a menet, rendőrkordon zárja, és mellettem máris megjelentek az önkormányzat élénkzöld takarító autói, hogy megbirkózzanak a követelőzők hagyta szemétáradattal. Albert Ildikó