Miközben a Montparnasse temető híres lakóiról meg írásaikból olvasgattam, és a fotóimat nézegettem, hogy beledolgozzam magam a hangulatba, összevesztem a kiadómmal. Már sokadszorra. Attól még igaz barátok vagyunk, mert rengeteg mindenben egyformán gondolkodunk. És sok mindenben kibékíthetetlenül más az álláspontunk. Ezért gyakran bírál engem. Bátor ember. Párizsi gondolataim kapcsán a világlátásomat ostorozta. Úgy írok Párizsról, mint egy szerelmes, csak a jót látom meg benne. Igaza van, vállalom. Már a második rész második mondata az volt: Párizs az örök szerelmem. És ha a szerelmemet kritizálják, és ráadásul vele együtt engem is – akkor fölháborodok. Ilyenkor utálom meg gyűlölöm a másikat. És épp ilyen utálatok és gyűlöletek gyűltek föl bennem a párizsi utam előtt is. Ezt kellett kihevernem csodavárosom és barátnőim segítségével. Utaltam már erre az elején. És ha most ezeket is leírtam, a következőkben, ha majd polemizálok néha, talán érthetőbb lesz, hogy kivel is teszem. A Montparnasse negyed és temetőjének meglátogatása egynapos program volt, mikor vendéglátómmal – aki szintén először fedezte azt föl – kettesben indulhattunk sétálni, mert gyermekének hosszú programos napja volt az iskolában. Sétánk ragyogó alkalmat kínált a két művésznegyed összehasonlítgatására, ami nem mindennapi szellemi csemegeként szolgált mindkettőnknek. Mert ugye automatikusan adódik a kérdés, minek kellett két művésznegyed, egyáltalán miért alakulhatott ki és így, ugyanis minden ilyen történés mögött valamilyen mozgatórugónak kell lennie. És ha már lett, akkor vajon milyen haszonnal járt, ha egyáltalán volt valami haszna? Az első benyomás már sugallta a választ, vagy legalábbis annak egy részét, mert a negyed a Montmartre ódon, szinte falusias, mégis laza és bohémségében nyugodt hangulatával szemben a nagyváros lüktetését, ugyanakkor Párizs eleganciáját és modernségét is hozta elénk. A Saint Germain bulvár közelsége a nagyvilágiságot, a Quartier Latiné a bohémséget, az 1873-ban épült, 209 méter magas tornya pedig – amely akkoriban a második legmagasabb volt Európában, tájékozódási pontként szolgálva az arra látogatónak – a korszerűséget kölcsönzi a negyednek, eléggé különleges egyvelegként fonódva egybe. Oknyomozásunkat már az elnevezésük is segítette a maga fogalmi ellentétével. Míg a Montmartre valószínűleg a „mártírok hegye” kifejezésből eredeztethető, addig a Montparnasse – bár a város alsóbb régióiban terül el – egyszerűen és összetéveszthetetlenül Parnasszus-hegynek mondja magát, nem hagyva semmi kétséget afelől, hogy oda a legnagyobbak jutnak föl. És a történet tényleg erről szólt. Míg az előbbi a bohémek és szegények negyede volt, ahol lehetett hozomra inni-enni, virágzott a prostitúció, de a lányokat is emberszámba vették, ahol megtűrték az aberrációt, és elismerték a tehetséget akkor is, ha az nyomorék, alkoholista vagy homoszexuális testbe szorult, addig az utóbbi a kiválasztottak, a befutottak és gazdagok, de legalább jómódúak gyülekezőhelye volt, ahová el- és bejutni minden alkotó álma lehetett akkoriban. Ilyen csodálatos módon jelentette az ellentétét a művészet eme különleges, kiválasztottakat felemelő vagy lerántó világában a fenn és a lenn fogalma. Jómagam azt is hozzátenném, hogy talán a művészvilág és a racionálisabb irodalmi, nem utolsósorban ideológiai világ közötti ellentét is feszült a két hely között. A Montparnasse egykoron számtalan műteremnek, műteremlakásokat magában foglaló háztömbnek és nem kevés színháznak adott otthont, ezeknek mára csak egy része élte túl a korszerűsítést. Sokat lebontottak közülük, némelyek múzeummá nemesültek, és Zadkine meg Bourdelle emlékét őrzik. Mint ahogyan kávéházai – a La Coupole vagy a Bréa utcában lévők – a szellemi megmérettetések, filozófiai, művészetelméleti viták emlékét is magukban hordozzák. Valahol errefelé alakult a huszadik század szellemi arculata, amivel nem tudok, amivel nem lehet nem foglalkozni, ha valaki arrafelé jár. És ha hallott róluk. Albert Ildikó