borús égbolt
Párizs és a bizsergető gondolatok 14. - A közös legyőzés
Charcot, a Salpetriere, no meg a szakma bűvölete mindenféle szellemi kalandozásra is alkalmat adott. Elemlegettük többek között azt a nem mindennapi kísérletet, amely sokkal kevesebb népszerűsítést kap, mint amennyit érdemelne, mert koncepciója, és reméljük a hozadéka is, sokkal jelentősebb, mint bármelyik másik, épp aktuális „fontos” médiatémáé. Mert Philip Zimbardo – akit börtönkísérletei tettek ismertté, majd nevét a bestsellerré vált szakmai írásai vitték be a köztudatba – Zimbardo tehát hatalmas, olyan igazi, nekem való, világmegváltó tervbe fogott, amellyel nemcsak csoportok, hanem egész országok, köztük Magyarország, mentalitását szeretné megváltoztatni a kognitív és a szociálpszichológia eredményeit használva fel. Ennek keretében Magyarországon ő indította el azt, amit a Hősök tere mozgalomként ismerünk (az, hogy ez is elment kissé pénzkeresésbe, az már egy másik téma). Nagyon szeretem, mert az alaptézise, amit megpróbál elfogadtatni a tömeggel, az utca emberével az, ami az én vesszőparipám is – mert ez a hivatásom előfeltétele és egyben értelme –, hogy mindannyian képesek vagyunk mindenben fejlődni. Tudjuk, hogy ezt mennyire nehéz bevinni a köztudatba, ugyanis naponta halljuk, mert naponta sokan ismételgetik, hogy én ilyen vagyok, ilyennek születtem, és egyáltalán, ez vagyok és kész. Sok baj és konfliktus forrása ez a magatartás, és úgy tűnik, mégis egyszerűbb – könnyebb! – ebbe ragadni és viselni következményeit, bőséges önsajnálattal, a környezetet okolva, mintsem elgondolkozni az ellenkezőjén, majd tenni valamit. Ezért áll olyan közel hozzám a Zimbardo-féle program, és szeretném, ha nagyobb nyilvánosságot kapna. Ugyanilyen szimpatikus a másik nagy célja is: a közöny legyőzése, illetve ahogy szívesebben fogalmaznám, a megbúvás, az önmentés legyőzése. Az utcára vitt tréningben ugyanis azt a jelenséget szeretnék kikezdeni, amit a csoportlélektanból ismerünk: minden olyan helyzetben, amikor a felelősség megoszlik, hajlamosak vagyunk nem cselekedni. Unalomig ismert helyzet, hogy az utcán fetrengő, vagy pl. falnak támaszkodó, dülöngélő egyén legkevésbé akkor kap segítséget, ha forgalmas, sok ember látogatta helyen van. Ott ugyanis megnyugtathatjuk magunkat, hogy hiszen ott vannak a többiek, azok miért nem segítenek, ugye, biztosan azért, mert tudják, hogy az részeg vagy veszélyes (vajon miért?) és különben is, miért tegyem magam nevetségessé, hogy odamegyek, ha végül csak egy csavargóról van szó stb… stb. És nem megyünk oda, nem segítünk. Ezt az attitűdöt szeretné megváltoztatni, az egymásra figyelést (újra) kialakítani ez a hatalmas projekt. Első lépésként az volt a cél, hogy tudatosítsa: az vagy, amit teszel! Ezért a tréningjei mindig cselekvésre késztetnek. Volt harmincnapos programjuk, ami tkp. felhívás volt arra, hogy olyasmit tegyünk meg, amit eddig halogattunk, hogy vegyünk észre olyan helyzeteket, amikor érezzük, hogy tennünk kellene és mégsem mozdulunk, gondolkozzunk el rajta, illetve végezzünk el olyasmit, tegyük meg azt, amit eddig valamiért elkerültünk, bár pozitív hatással lenne a környezetünkben élőkre. Mennyire ránk is ránk férne egy ilyen tréning! Mert az odafigyelésnek egyesek által lelkesen űzött, korcs és haszontalan formája, a másik életének meglesése, a pletyka és leszólás sajnos nem sok haszonnal jár.
Jó lenne tanulni Zimbardótól, meg a franciáktól, különösen a párizsiaktól. Mert túlságosan belénk ivódott egyfelől az önostorozás, másfelől az értelmiségieknek az a kívülálló, népét fentről, kritikusan néző, sőt lenéző magatartása, mely bizonytalanságunkat, önpusztító alapállásunkat, a történelmi igazságtalanságokat és fájdalmakat inkább emlegető magatartásunkat még jobban mélyíti. Párizsban ezért is éreztem olyan jól magam: merényletek, robbantások, gépfegyveres járőrök között is derűsen élték, éltük a mindennapokat.
Albert Ildikó
