Nem szándékozom felsorolni, kik kaptak helyet Párizs sokat emlegetett híres temetőiben, az ellenben fontos, hisz őket meg engem egyaránt jellemez, kiket és miért kerestem meg közülük, elidőzvén sírjaiknál. Itt a temetőkben is rend és viszonylag pontos tájékoztatás van. Legalábbis, ha a jelentős személyiségek hollétéről van szó. Már a bejáratnál egy kifüggesztett, számozott térképpel és betűrendes névsorral ellátott tábla hirdeti, a név mellett a parcella és a sírhely számát is feltüntetve, ki hol alussza ezekben a kertekben az örök álmát. A kapu mellett falra akasztva, kartonból készült hasonló táblázatok találhatók, melyet a látogató magával vihet, megkönnyítendő tájékozódását. Montmartre temetőjében először Émile Zolánál, ifjúkorom nagy kedvencénél tettem tiszteletemet. Ma már nemigen járok vissza regényeihez, bár megérdemelné, ő is, mások is – ha a véges idő megengedné, s nem szorítana rá, hogy a jelenkorra figyeljek, hisz pillanatnyilag, mint eddig sosem, legalább két tucat új könyv sorakozik a polcomon, várva sorára. Zolát nemcsak íróként, hanem másért is szeretem: ő az egyik nagy bizonyítéka az elméletemnek, mely szerint az igazi tehetség, bárhonnan indul, eljut a méltó helyére. Mert szerintem nincs elveszett tehetség: aki „elvész”, annak nem volt meg minden adottsága, amit ez a kifejezés jelent. Mert az én elképzelésem szerint a tehetség lényege, hogy a képesség mellé megfelelő személyiségvonások is társulnak, épp azok, amelyek nem engedik, hogy az adottság ne nyilvánuljon meg! Zola volt az, akinek az érettségije nem sikerült, mire elkezdett dolgozni kifutófiú és csomagolóként. Ám jellemző módon nem egy mészárszékbe ment munkát keresni, hanem a Hachette kiadóhoz! Aztán lépkedett felfelé írók és irodalmárok között, míg iskolateremtő lett! A naturalizmusé. Hector Berlioznál is megálltam, nem csak azért, mert szeretem a zenéjét, mint a romantikusokét általában, hanem azért is, mert szememben van még egy nagy érdeme. Ő tette világhírűvé szimfonikus formában a nem tudni hogyan megismert, 17. században gyökerező, a korabeli cigányzenészek magyarosként előadott egyik kedvenc dallamát, melyet mi is szeretünk: a Rákóczi-indulót. Stendhalnál (eredeti nevén Henri Beylenél) is elidőztem. Szeretem írásait, bár nem kedvencem, ám van egy másik különös érdeme: magatartásáért, különös érzékenységéért egy betegség (tulajdonképpen szindróma) neve lett. Vele történt meg ugyanis az, hogy egy szépséges, rendkívüli nagyságok síremlékeit is magába foglaló firenzei templomban tett látogatásakor (1817 februárjában), a szellemi-lelki élmények annyira megterhelték, hogy önkívületi állapotba került: „Lüktető szívvel léptem ki a Santa Croce-templomból, mintha kiszippantották volna belőlem az életet, úgy éreztem, mintha zuhannék” – írta akkor. Hogyne szeretnék valakit, aki képes annyira rajongani a szépségért, a szellemért és a művészetért, hogy teljesen kiborul tőle? Esetleg pánikrohamot él át – ki tudja? Tény, hogy a múlt század végén figyeltek meg hasonló jelenségeket, szintén Olaszországban, állítólag különösen amerikai turistákon – ami azért elgondolkodtató és sok érdekes kérdést vet fel, amit nem is átallottak föltenni a kételkedők – de eme adatok birtokában, ezek után Graziella Magherini firenzei orvos róla nevezte el ezt a nagyon ritka jelenséget Stendhal-szindrómának (más néven hiperkulturémiának). Könyve 1989-ben jelent meg, abban az évben, mikor mifelénk épp ál- vagy valódi forradalmak (azóta sem derült ki, mik?) zajlottak. Események, melyek a mai napig vita, így néha a mi beszélgetéseink tárgyát is képezték, illetve melyeknek következményei még mindig csak a jólét ígéretéig jutottak. Ami persze nem akadályoz meg abban, hogy higgyem, lesznek egyszer nálunk is dátumok, melyek felfedezésekről, szellemi ínyencségekről, a lélek és tudás kivételes megnyilvánulásairól szólnak. Albert Ildikó