Montmartre-on ezúttal a temetőt is meglátogattam, pedig nem vagyok temetőrajongó. Pontosabban: eléggé felemás a hozzá való viszonyom. Mint a halálhoz is. Sokáig, nagyon sokáig messziről elkerültem a temetőket. Így tiltakoztam általában a halál, egyben négy nagyszülőm két év alatt bekövetkezett halála ellen, miközben tudtam, hogy végtelenül gyerekes, teljesen irracionális és valójában értelmezhetetlen vagyok. De képtelen voltam a temetők közelébe menni. Aztán édesapám eltávozása mindent megváltoztatott. Nemcsak őt látogatom meg minden lehető – így is kevés – alkalommal, hanem valamiféle érdeklődés jelent meg bennem az ismert, jelentős alkotók, kivételes személyiségek, különösen a kedvenceim sírhelye iránt. Talán valamiféle illúzió kerített hatalmába, az a csalóka elképzelés, hogy a földi maradványok közelsége ideig-óráig már-már elérhetővé varázsolja az ott nyugvó személyt. Tudom, hogy mindez csak a vágy és a remény játéka, mégis nem igazán akarok szabadulni tőle. Azt hiszem, hogy egyfajta kegyelettel vegyes tisztelet ébredt bennem, mely miközben arra késztet, hogy megkeressem bizonyos személyiségek örök nyugvóhelyét, és ezzel mintegy lerójam tiszteletemet a tartalmas befejezett élet iránt, azt is hivatott bizonyítani – elsősorban önmagam számára –, hogy van élet, ilyen tiszteletből, elismerésből, virágból és látogatásból, de leginkább emlékezésből szőtt élet a halál után. A temetők kapcsán először azt akartam írni, hogy Párizshoz kevéssé illenek a holtak, hisz annyira pezsgő, annyira élő – ám ez nem igaz. Inkább azt kell mondanom, hogy Párizs – és természetesen ez a párizsiakat is jelenti – a halottaival is nagyon szépen bánik: temetői igazándiból hatalmas parkok, kényelmes sétányokkal, síremlékei művésziek és az egyszerűtől a mozgalmas kompozícióig mindenfélét magukban foglalnak. Mi több, mivel panteonja is van, az az érdekes eset is előállhat, mint mondjuk Zola esetében, hogy egyszerre van igen elegáns, büszttel díszített sírja a montmartre-i temetőben és emlékműve, ahová maradványait is átszállították, a Panthéonban. Párizs három leghíresebb (mert van még neki más is) – a Père Lachaise, a montmartre-i és a montparnasse-i – temetőjének mindegyikében igen sok híresség nyugszik. Egyenes bizonyítékaként annak, hogy valóban képes volt igen nagyszámú szellemi, alkotói elitet kitermelni, illetve azokat idevonzani és halálukig idekötni. Gondolok itt hirtelen Heinrich Heinera, Modiglianira, Oscar Wilde-ra, több hazánkfiára, mint Brâncuși, Cioran, Ionesco, és nem utolsósorban Chopinre. Az utóbbiak olyannyira beolvadtak a francia kultúrába, hogy a – néha eleve nehezen meghatározható – nemzeti hovatartozásuk mára már nem is vita tárgya (bár egykoron az volt), és egyszerűen sajátjuknak tekintik őket a franciák. Hogy ez mennyire korrekt vagy sem – újabb vita tárgya lehetne. A francia temetők létüket tulajdonképpen Napóleonnak köszönhetik, aki még konzulként mondta ki, hogy „minden embernek, fajtól és vallástól függetlenül, joga van, hogy eltemessék”. Ekkor, a XIX. század elején kezdődtek Párizsban a nagy temetőépítkezések: északon a montmartre-i temető 1825-ben, keleten a Père Lachaise (hivatalos nevén „Keleti temető”) 1804-ben, délen a montparnasse-i 1824-ben. És persze sok kevésbé híres is. A temetőkbe meg a Panthéonba már egyedül mentem. Különös módon, még akkor is, amikor induláskor más volt a szándékunk, a sors elrendezése – hogy ne mondjam: a véletlen – folytán, mindig egyedül maradtam, mire a sírok meglátogatásáig jutottam. És azt hiszem, hogy ez így volt jó. Mert nemcsak a nagyon közeliekkel, hanem a szellemi óriásokkal, a kedvencekkel vagy épp kevéssé szeretett vagy értett alkotókkal való szembesülés – mert ez is szembesülés! – nagyon intim, igazából meg sem osztható élmény. Belső, mély találkozás, mely váratlan gondolatokat, különleges érzéseket hozhat elő, melyek gyakran csak az átélőjüknek jelentenek valamit, illetve olyasmit nyújthatnak, ami tulajdonképpen át nem adható. Albert Ildikó