erős felhőzet
Parányi apokalipszisek
Azt mondják – bár lehet, nem is igaz – hogy Szicília szigete a hagyományos borbélymesterség utolsó európai menedéke, vagy inkább búvóhelye. Nem olyan értelemben, hogy máshol már egyáltalán nem lehetne ómódi szakmáját időtlen tisztelettel művelő, a letűnt polgári jólét eleganciájának morzsáit pedánsan a jelenbe palló, átgőzölt törölközővel szakállat puhító, tégelyben habosító, a szíjon ötven húzással kifent késsel borotváló, de társalkodásban legalább olyan jártas borbélyt találni. Hanem olyan értelemben, hogy a társadalom nem tart igény a borbélymesterség utolsó művelőire sem. Az egykor szent pontossággal visszajáró vendégek kimaradnak, meghalogatnak, s az apadó számú kuncsaftokkal sorvad maga a borbély és borbélyüzletének egyedi hangulata is. Nos, a déli városok kövezett utcácskáin még valóban kókadoznak borbélyüzletek, magam is megbámultam: mindegyik egy nyikorgó időkapu, 1927 óta asszony oda be nem tette a lábát, a tükör rámájába szúrt fényképen lovaglócsizmás, bricsesznadrágos Mussolini stíröli fasiszta kíváncsisággal a cigánylány-jelmezes isteni Lollobrigida dekoltázsát, a pulton borostyánszínű Floïd arcszesz, a pamacs Omega Professionale és borz, a kés Dovo, solingeni, mert hitványak a németek, de acélt, azt tudnak. Ezekben a kuckókban ráncos arcú, májfoltos bőrű aggok várnak borotválásra, hajvágásra, de leginkább arra, hogy diskurálhassanak, amíg a borbély csak a szünetekben reszkető keze egyengeti, masszírozza, visszakaparja őket a férfiak világába. Akkor és ott minden földinél fontosabb számukra a szeánsz.
Épp ilyen borbély és ilyen borbélyüzlet egyébként Csíkszeredában is volt, még az én gyermekkoromban is, igaz, akkor már egy tízemeletes tömbház földszintjébe ékelve. Kéthavonta jártam oda – nyilván nem borotváltatni, a hajvágást is csak apám hosszas unszolására voltam hajlandó megengedni. De a hely hangulata, szaga, szabályai rögzültek, mint soha meg nem élt élmény. Aztán a borbély nyugdíjba ment, majd a temetőbe (emlékszem, gyászjelentőjét jó néhány évvel ezelőtt közöltük a lapban), a borbélyüzletből pedig férfifodrászat lett. Már felnőttként, egyik „hazarándulásomkor” kerestem fel újra, kíváncsian és várakozva – megnyírva és csalódottan távoztam, kiokosítva, hogy a borotvakés használatát immár s mindenkorra „tiltja a törvény” .
Mindez arról jutott eszembe, hogy olvasom, újabb, a kommunizmus idejéből itt maradt pléhgarázsok eltüntetését rendelte el a városi önkormányzat. Mielőtt még valami áporodott nosztalgiával hoznának hírbe, írom: helyesnek tartom, hogy lebontatják ezeket az építményeket, s pártolom, hogy ami még megvan, azt is mielőbb. Mert esztétikai szempontból rontják a városképet, s igaz, hogy annak idején jobbára engedéllyel épültek, meg tulajdonosaik adót is fizettek rájuk, de mégiscsak valami obskúrus területkisajátítás, a közösből való csenés bordó mementói – ahogy egyébként a tömbházak alagsorában faszolt (ném. „fassen”, megragad) „magánpincék” is –, vö. miután ledózerolják, két parkolóhelyet lehet kialakítani a helyükön. S az is dicséretes, hogy nálunk különösebb cirkusz nélkül zajlik a pléhgarázsok felszámolása – az utolsó utáni felszólításra általában önként lebontják a tulajdonosok, vagy keresnek valakit, aki ezt az anyag fejében megteszi –, mert például Kolozsváron a mai napig még legalább tízezer van belőlük, s tervezett sorsuk jelentősen befolyásol egy-egy polgármester-választást, de legalábbis helyre lakótelepi cirkuszokat szít. De amellett, hogy a pléhbódéknak menniük kell, az urbanisztikai megfontolásoknál is nyomósabb érv szól: a garázsok még megvannak, de a „blokkos garázsosok” már nincsenek.
Mert gyermekkoromban – délutánonként és hétvégeken – külön mikrotársadalom burjánzott a garázssoron. A garázs volt a sokszor faluról városra került, esztergályos, asztalos, villanyszerelő szakmára kitanított férfi menedéke. A lakótelepi, betonnal kimért térben a szeglet, amin még kézi munkával, nem kevés furmánnyal alakítani, változtatni lehetett, amit igényre lehetett szabni (a lakás négyszögletű ajtónyílásainak boltívvé változtatását célzó divat, minden self-made kőműves álma még nem létezett). A garázs többes rendeltetéssel bírt: mindegyikben lakott 1,9 db. 1300-as Dacia – egy nagyjából összeszerelve, a többi alkatrészenként, de a fennmaradó tizedet bármikor kölcsön lehetett kérni a garázsszomszédtól –, töménytelen szerszám, hogy legyen, ha kell, másfél mázsa lopott anyacsavar, teljes ajtó- és ablakkeretek, gyártósornak is beillő munkapadok, pár hektó fáradt olaj és benzin a rossz napokra, három kilométer drót, régi konyhakredenc, egyáltalán minden, ami a panellakásba – és a fejlődő szocializmusba – nem fért bele, de kidobni senkinek sem volt szíve. És igen, volt egy korsó bor, dugott pálinka vagy rács sör is, amit körbe lehetett kínálni a csupasz villanykörte fényében. És volt beszélgetés, egymásnak nyújtott segítség, férfipletyka, gügye öröm, tompa bánat, káromkodás, varázs.
Ma már nincs. Ahogy a néhai borbélyüzletek, úgy a kevésbé néhai pléhgarázsok társadalma is eltűnt. És eltűntek az együtt játszó lakótelepi gyermekseregek, az együtt a „zöldbe” kiránduló szomszédok, az egyáltalán bármit is együtt csinálók.
Kell a hely.
Burus János Botond
.jpg)
