Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A kéziratot még jóval a könyv megjelenése előtt ideadta. Hogy olvassam el. Nem szerkesztési vagy névellenőrzési szempontok alapján, hanem csak úgy. Azt hiszem, vágyott valamiféle visszajelzésre. Ő nem határidőkre, nem újságoknak írt, többször el is mondta nekem, hogy csak akkor tud írni, amikor úgy érzi, belső kényszer hajtja. Amikor önmagával szemben sem teheti meg, hogy ne írjon. Akadtak ilyen helyzetek szép számmal. Mondtam neki, hogy a szöveg remek, roppant gördülékeny és olvasmányos. Benne van minden, ami Papp Kincses Emese (1943–2014). Érzelem és értelem, a politikai meggyőződés, saját népének a szenvedélyes szeretete, sőt még tévedéseinek az elismerése is. A romániai rendszerváltás kezdő éveinek krónikája ez az alig több mint százoldalas könyv. Nem napló, nem dokumentumregény, nem is hagyományos memoárirodalom, emlékek egymást követő idősíkokban való visszapörgetése, hanem az énközpontúság közösségi gondolkodássá való átnemesítése. Mindig tele volt ötletekkel, éppen mit kellene tenni, hová kellene menni és sok mindent előre megérzett. Tőle származik a Menni vagy maradni? pályázat ötlete, még a kilencvenes évek elején, a Csíki Lapokban, amelyre több mint kétszáz kézirat jött be a világ majd minden sarkának magyarjaitól és azóta már valaki doktorált is belőle. Csíkban, március 15-én olyan előadásokat rendezett önmaga forgatókönyvei, expresszív színpadi képei alapján, amelyet azóta sem felednek. Képes volt a haldokló traktorgyár éppen szélnek bocsátott alkalmazottaiból olyan férfikart szervezni, hogy aki rájuk nézett, megdobbant a szíve. Az eddig csak az iskolába járó középiskolások egész egyszerűen követték őt mindenféle próbákra, amelyeket hosszú heteken át megelőzték az általa írt rockoperák színpadra vitelét. Persze, magyar–német szakos tanárként megszerezte a doktori címet is, persze tanított a Sapientián és írt még több könyvet, a legutolsót halála előtt néhány nappal mutatták be, de ami mindörökre megmarad belőle, az a szenvedély. Igen, a szenvedély, amely teljesen kikopott a mai politikai diskurzusokból. Talán az idők alakultak így, talán a politika mesterséggé válása, talán a gyors kommunikáció mindenhatósága. Emese azonban bárhol, bármikor, bármiről, mindenhol szenvedélyesen beszélt, akkor is, ha egyetértett, és akkor is, ha ellentmondott. Életében is, halálában is róla lehetne megmintázni az igazi forradalmárt. Csak az a kár, hogy a hozzá illő, igazi forradalmak nem nagyon dübörögtek át ezen a tájon. (Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 1999. Borítóterv: Ádám Gyula)

Székedi Ferenc