Egyre több iskolát kerget a járvány online oktatásba, lassan a megye összes tanintézményében – ha nem is mindenkinek, de a tanulók felének – virtuálisan kell iskolába „járnia”. Eszméletlen történeteket lehet hallani iskolás gyerekektől, szülőktől, a Facebook is bővelkedik a „sokszor már azt sem tudom, hogy nevessek, avagy sírjak” jellegű sztorikban. Ami már látszik – többek között –, hogy ahány iskola, annyi rendszer. Ami pozitív, hogy a tavaszi káosztól eltérően, most a legtöbb helyen – legalábbis elméletben – figyelnek arra, hogy ne kelljen a tanulónak túl sok órát a számítógép előtt töltenie, az már más tál tészta, hogy ez nem mindig valósul meg a gyakorlatban. Van, ahol új órarendet állítottak össze, összevont órákat tartanak a Google tanteremben, inkább feladatokat adnak, nem meetingelnek ha kell, ha nem. Van, ahol kötelező élő, beszélgetős órát (meetinget) tartani, aztán van, ahol vigyáznak, hogy a 30-35 percet ne lépje túl egy-egy ilyen óra időtartama (ennyi lenne a szakirodalom szerint az ideális) és van, ahol 45 percig zsibbasztják a gyerekek fejét. Ismerek olyan családot, ahol az egyik kisiskolás gyereknek délelőtt vannak az órái, a másiknak pedig délután. Jó szándékkal döntöttek a délutáni online tanítás mellett, de ha belegondolunk abba, hogy a szülő hullafáradtan hazamegy a munkából, és máris be kell ülnie „iskolázni” (ugyanis a szülői jelenlét miatt tették az órákat délutánra), hát az elég kemény. Az is jól látszik, hogy főleg az elemisták, de még az ötödikesek, hatodikosok esetében sem sikerül úgy megoldani az online oktatást, hogy ne a szülő kelljen elvégezzen egy halom feladatot. Ez bizony méltánytalan, és jó lenne, ha a pedagógus a feladat kiadásakor elgondolkodna azon, hogy mennyire fair a dolgozó, egyébként is stresszes szülőket egy második műszakba belerángatni. Merthogy stresszforrás ez az egész, az biztos. Van, aki elmondja, hogy rég nem veszekedtek ennyit a családban, van, ahol már-már a tragikomédia határát súrolja az eszközök, szobák, sarkok leosztása tanítás idejére. Képzeljenek csak el egy háromgyerekes családot, ahol mondjuk az egyik szülő ráadásul pedagógus, a másik pedig éjszakai műszak után pihenne. Nem, szerintem nem túlzás, biztos van ilyen. Kinek 8-kor, kinek 9-kor kezdődik a menet. A szülőnek nem jut eszköz, bár neki is meetinget kell(ene) tartania, ideges, az egyik gyereknek valamit fel kell tölteni, a másik nem tud megnyitni egy újabb ablakot, a – mondjuk óvodáskorú – harmadik bőg, mert vele senki nem játszik, a fáradt szülő pedig a megfutamodást fontolgatja. Aztán mikor lejár a gyerekek iskolája, a kifacsart pedagógus szülő leül, előkészíti a saját óráit, megpróbálja beütemezni a Google tanterembe (szerencsére az ilyesmit is tud), hogy minden rendben legyen, mert hanem az orrára koppintanak. Hogy ki főz ebédet, és mikor? Az most nem prioritás. Merem remélni, csak városi legenda, hogy valahol azt kérték a gyerekektől, öltözzenek egyenruhába az online órák idejére. De hogy ezúttal sem tudunk elrugaszkodni a poroszos oktatás „áldásaitól”, és még az otthonokba is be akarjuk passzírozni a sok érthetetlen szabályt, az már meredek. Például: a gyerek ne egyen és ne igyon az órán – egy eléggé általános szabály. Na jó, ne szopogasson csirkecombot, de inni ugyan miért nem ihat? Nem kell kamerát kapcsolni. Akkor hülyéskedik az egész osztály. Kamerát kell kapcsolni. Akkor az egyik a kicsi kutyájával ül be tanulni, a másik a macskáját vagy a kistestvérét mutogatja vagy épp az a poén tárgya, hogy felül póló, alul pizsamanadrág az online trend. A felnőttek pedig, hát, lábujjhegyen járnak, még azon is töprengenek egy sort, hogy vajon a kávéfőzőt merjék-e bekapcsolni, nehogy megzavarják az órát. A nagyobbaknak pedig jó ürügy kitiltani a szülőt a szobából, hiszen ő épp iskolában van, nem? A mikrofont csak az kapcsolja be, akinek beszélnie kell. Olvas a másodikos, mert hát ebben a korban ugyebár nagyon fontos a hangos olvasás, síri csend a lakásban, a Google tanteremben, míg bele nem visít a család papagája. Hosszan és hangosan. Tanító néni kikel magából és követeli, hogy azonnal kapcsolja ki a mikrofonját, akinél ez a nagy zaj van. A betűket silabizáló nebuló elkerekedett szemekkel felnéz: tényleg kapcsoljam ki? Nálunk hangoskodik a papagáj… Oldalakat lehetne még írni erről az új helyzetről, mint minden újdonságról. Jó esetben beleszokunk, megtanuljuk, még jobb esetben minél hamarabb visszamehetünk a valós osztálytermekbe. Addig viszont szülő, kistestvér, papagáj lenémít, és kezdődjék egy újabb online iskolai nap. Kitartást minden érintettnek! Ja, és figyeljünk egymásra!