Hans Holbein metszete, 1526

1.

Simon Rebeka férje halála után egyedül nevelte leányát, Sárát. A mélyen vallásos anya és leánya varrásból, szövésből tartotta fenn magát. Lengyelfalvi lakóházuk arról árulkodott, hogy elkelne a férfikéz, de Simon Rebeka megfogadta: halott férje helyébe soha nem választ újat. Magas, barna hajú, fitos orrú, halk szavú, eladósorba cseperedett lányának vigyázta minden lépését, udvarlóit elűzte, bárhová ment, elkísérte. Sára szótlanul, békésen tűrte anyja szigorát, soha nem lázadt ellene. Háta mögött sokan már azzal gúnyolták, hogy nemsokára vénleánynak is öreg lesz. Sára 1690-ben, Udvarhelyen, az úrnapi búcsún találkozott Pap Ferenccel, aki ismeretlenül, a körmenet Botos utcai stációjánál egy csokor virágot nyújtott át neki. „Pap Ferencnek hívnak. Délután vigadalom lesz. Eljössz velem a táncba?” Hosszan Sára szemébe nézett, de mielőtt az válaszolhatott volna, Simon Rebeka pattogó hangon megszólalt: „Nem lehet. Hosszú út áll előttünk hazáig. Még jégeső is lehet, mint más években ilyenkor!” Megragadta lánya karját és visszahúzta a búcsúmenetbe. „Legalább azt mondd meg, hogy hívnak?!” – kiáltott utánuk Pap Ferenc. „Sára, Simon Sára” – jött halkan a válasz. 1691-ben, Úrnapján Simon Sára már a Pap Ferenc felesége volt. Bármennyire ellenkezett Simon Rebeka, olyan kitartóan udvarolt a lányának, hogy végül beleegyezett a frigybe. Pap Ferenc módosnak számító udvarhelyi házába költöztek. Boldogan, egyetértésben éltek, de mivel a gyermekáldás elkerülte őket, elhidegültek egymástól. Mint magtalan házaspárra tekintett rájuk mindenki. 1696-ban, amikor megtudták, hogy szomszédjuk, Borbély János felesége, Margit várandós lett, Pap Ferenc és felesége, Sára többé nem aludt egy ágyban. Úgy érezték, minden hiába. Nekik soha nem lesz gyermekük. Ennek ellenére nem váltak el, nem veszekedtek, nem hibáztatták egymást a kialakult helyzetért, hanem tovább élték csendben, békességben mindennapjaikat.

2.

Borbély János 1697. Böjtelő havának 14-ik napján, hajnali szürkületben fogta be lovait púposra rakott ganéjhordó szekere elé. Miután igazított mindkét szűgyhámon, és jónak találta azok fekvését, visszament a házba. Felesége, Borbély Margit a tűzhely előtt ült. Bal lábát apró csutakra téve, hat hónapos Jánoskáját szoptatta. „Csukja be hamar az ajtót, mert megfagyunk!” – szólt zsörtölődve urára az asszony. Borbély János mosolyogva nézte feleségét és kisfiát, majd serényen becsukta az ajtót. Ráérősen ballagott lovai mellett, nem zavarta sem a hideg, sem a szekérkerekek nyikorgó hangja, sem a nagy súly miatt erőlködő lovak fújtatása. „Köszönöm, Istenem! Köszönöm, hogy ilyen szép fiúgyermeket adtál nekem! Most már van kiért dolgozni. Adj erőt, egészséget Jánoskának és nekünk is, hogy tudjuk felnevelni! Mária, segíts!”

3.

Pap Ferenc 1697. Böjtelő havának 14-ik napján felkelt, gyertyát gyújtott, felöltözött, tüzet rakott, majd kiment friss vízért. Amikor visszajött, felesége, Pap Sára már asztalt terített: „Mit eszik ma kend?” „Tejet. Tegnapi tejet. Jó forró legyen! Megyek, ellátom az állatokat” – válaszolt férje halkan és becsukta maga mögött az ajtót. Pap Ferenc csendben megállt a csűr közepén. Körülnézett, majd hirtelen egy szegen lógó, feltekert kötelet akasztott le, amit egy mozdulattal átdobott a csűr egyik keresztgerendáján. Létrára mászott, annak ötödik fokán megállt. Mindkét lelógó kötélvéget hurokba kötötte, szorosan nyakára igazította, és kirúgta maga alól a létrát. Zuhant egy rövidet, majd hirtelen megállt. Halk reccsenés hallatszott. Pap Ferencnek nyaka szakadt. Lábaival még rúgott néhányat, kezeit maga mellé ejtette, és teste élettelenül himbálózni kezdett. Hans Holbein metszete, 1526

4.

Borbély Margit megszoptatta Jánoskát, tisztába tette és lefektette. Elmosogatott, majd paszulyt öntött az asztalra, és pucolni kezdte. Nagy lábasba sodorta az ép szemeket, míg a zsizsikest vagy töröttet az asztalon hagyta. Csendben dolgozott, közben Jánoska neszezését és a tűz pattogását figyelte. „Holnap reggelig áztatom, akkor pedig az egyik hátsó csülökkel megfőzöm. János is szereti, én is szeretem. Jó lesz!” Pucolás után vizet öntött a paszulyra, és félretette ázni. Ami szemét maradt, azt felmarkolta és tűzbe dobta. Futó léptek zaja hallatszott kintről, majd kopogtatás nélkül kinyílt az ajtó. Pap Sára állt a küszöbön. „Ferenc felakasztotta magát! Ott lóg a csűrben! Egyedül nem tudom levágni. Kérlek, segíts!” – mondta félig suttogva, félig halkan, rémült arccal. Borbély Margit jobb kezét szájához kapta: „Uram! Atyám!”, majd keresztet vetett. „Gyere be, csukd be az ajtót! Azonnal jövök.” Megleste az alvó Jánoskát, bundás felöltőt kapott magára. Fejére, vállaira hárászkendőt kötött. Csendesen becsukták az ajtót, és átfutottak a szomszédba. Lihegve megálltak a csűrben, elképedve nézték a kötélen lógó mozdulatlan testet. „Vess szénát alája, jó sok szénát! Én felmászok és levágom.” Pap Sára vasvillával vastagon szénát terített a csűr földjére. Borbély Margit, mikor egy szintre ért az akasztott férfi fejével, késsel nyiszálni kezdte a kötelet. Eltartott egy ideig, míg sikerült elvágni. Pap Ferenc teste előbb talpra esett, majd térdre rogyott és arccal a puha szénába dőlt. Nyújtópadként szekéroldalt fektettek mellé, ráfordították, kezeit mellén egymásra tették. Nagy üggyel-bajjal bevitték a házba; két padra helyezték a tisztaszoba közepén. Pap Sára végig sírt, de szó nélkül azt tette, amit Borbély Margit parancsolt. „Nem temetik el az uramat, ha kitudódik, hogy felakasztotta magát!” „Nem mondjuk el senkinek. Nem tudja meg senki! Azt mondjuk, hogy összeesett, s meghalt. Adj lepedőt és tiszta ruhát. Én felöltöztetem, és úgy rendezem, hogy nyoma se látszódjék az akasztásnak. Te azalatt menj, szólj a plébánosnak és anyósodnak. Aztán keresd meg a félbolond harangozót, parancsolj rá, hogy rendesen harangozzon. Először a nagyharanggal, majd a kicsivel, aztán megint a naggyal, de akkor szaggasson egy szünettel kettőt, majd húzza össze. Parancsold meg neki, hogy így húzza, mert ha nem, akkor nem kap pálinkát! István molnárnál szegődjetek koporsót. Holnapra meglesz. Ferencnek jó barátja volt, szavatartó ember. Mondjátok meg neki, hogy barna legyen, ne fekete, mert Ferenc nem volt vénember!” Pap Sára sírva hallgatta Borbély Margit szavait, majd elment otthonról. Borbély Margit felöltöztette néhai Pap Ferencet. Gyertyát gyújtott, amivel körbejárta a holtestet és félhangon ezt ismételte: „Akik benn vannak, menjenek ki, akik kint vannak, jöjjenek be!” Miután megkerítette a halottat, megállt annak fejénél, és homlokon csókolta. Elfújta a gyertyát. Mindkét tükröt letakarta. Leült a konyhaasztal mellé és rákönyökölt. Kinézett a jégvirágos ablakon, szemei megteltek könnyel.

5.

1697. Szent Iván havának 20. napján Magyari Jánosnak, Udvarhely város főbírájának nehéz napja volt. Az írnokkal, Ülkei Sándorral már jó ideje hallgatták három asszony feljelentését, akik egymás szavába vágva, egymást túlkiabálva akartak elmesélni valami. Amikor csend lett, Ülkei Magyari felé fordult. „Akkor most mit is írjak, főbíró uram?” Magyari nem szólt semmit, csak értetlenül nézett a három asszonyra, akik közül egyiknek karján egy csecsemő ült. Hirtelen, újult erővel folytatódott a hangzavar. A két férfi csak hallgatta, de nem értettek egy szót sem. Türelme fogytán Magyari János rájuk kiáltott: „Bolondok maguk? Mit akarnak? Csak egy beszéljen!” Mindhárom asszony megijedt, hátrább léptek, elhallgattak. „Mondd te, Borbély Margit, te tudod a legjobban! Mondd!” – bökte meg egyikük a csecsemőt ringatót. „Boszorkány a szomszédom, Pap Sára! Pap Ferenc felesége volt. Ferenc jó komája volt kendnek, amíg élt, jól ismerte! Mióta Sára özvegy, azóta nincs tejük a teheneknek. Egyik szomszédban sem. Éjfél körül apró fények futkároznak házában. Ablakaiból kilátszanak. Sokszor láttam. Akkor találkozik a többi boszorkánnyal, s együtt mennek rontani.” „Úgy van! Én is láttam! Ő is látta!” „Úgy biza, erőst pattogtak a fények a házban éjfélkor!” „Pap Sára boszorkány!” „Nem is idevaló! Gyermeke sincs, ura sincs már! Menjen vissza, ahonnan jött! Kergesse ki a városból! Maga a főbíró, maga megteheti!” „Akkor lesz teje a teheneknek!” Magyari mérgesen megint rájuk kiáltott, hogy hallgassanak. „Pap Sárát jól ismerem. Istenfélő, csendes, dolgos asszony. Ferenc tényleg barátom volt. Amiért nem lett gyermekük, az nem az ők hibájuk. Isten akarata. Még vannak gyermektelenek Udvarhelyen. Azért kergessem el, mert teheneiknek elapadt a teje? Bolondság! Menjenek haza nyugodtan!” Döbbenten, csendben álltak egy darabig, aztán az ajtó irányába indultak. Borbély Margit hirtelen megfordult, Jánoskát ringatva Magyari János elé állt. „Nem kergeti el? Azt mondja, bolondság? Nem hisz nekünk? Ejsze magát is megrontotta? Ha elmondom, velem mit tett, akkor biztos elkergeti!” Magyari János kérdőn nézett Borbély Margitra. „Ezt eddig nem mondtam senkinek. Amikor Pap Ferenc meghalt, Pap Sára engem hívott segíteni. Mikor átjött sírva, akkor rontott meg. Elcsavarta az eszemet, hogy ne emlékezzek. Ma reggel aztán minden emlék visszajött. Tudja meg kend, hogy Pap Ferenc felakasztotta magát. Nem jószerivel halt meg. Ő maga oltotta ki saját életét. Én vágtam el kötelét a csűrben, mikor leszedtük. Sárával ketten vittük be egy szekéroldalon a házba. Rám parancsolt, hogy senkinek ne szóljak, mert akkor Pap Ferencet nem temetik el tisztességgel. Tettem, amit mondott, mert meg voltam babonázva. Én öltöztettem, én kerítettem meg gyertyával, ahogy szoktuk, én takartam le ronggyal a tükröket,... Sára azalatt elment harangoztatni, koporsóért, anyósához, paphoz,… ahova ilyenkor menni kell. Mikor visszajött, annyit mondott, hogy menjek, szoptassam meg Jánoskát, ami pedig Ferenccel történt, arról ne szóljak senkinek. Hazamentem, megszoptattam Jánoskát. Mást mindent elfelejtettem. Csak ma jutottak eszembe ezek, úgy megbabonázott az a boszorka. Még a paszulyt is, amit ázni tettem másnapra, azt is elfelejtettem. Véletlenül, egy hét múlva akadtam rá. Felszívta a vizet, megpimpósodott, elöntöttem.” Magyari és Ülkei megdöbbenve, tágra nyitott szemekkel néztek az asszonyra. „Ha nem hiszik, kérdezzék meg kendtek Pap Sárát! Mindent tagadni fog, de azért próbálják meg!” „Itt maradsz asszony, míg idehívom Pap Sárát!” – szólt rá mérgesen a főbíró Borbély Margitra. „Dehogy maradok itt! Jánoskát meg kell szoptassam. Otthon! Maguk előtt csecseimet itt ki nem veszem!” Mérgesen megfordult, és kiment az ajtón. Pap Sárát még aznap hívatta Magyari János. Talpig feketében, fehér arccal jelent meg a főbíró és az írnok előtt. Sorjáztak a kérdések. Nem tagadott semmit. Mikor véget ért a kihallgatás, Pap Sára megkönnyebbült. Mintha mázsás súlyok estek volna le vállairól. „Most hazamehetsz, de még nincs vége. Amikor kell, majd üzenek érted. Isten segítsen, mert szükséged lesz rá!” – mondta keserűen a főbíró, és intett Ülkeinek, hogy olvassa fel, amit írt.

6.

Magyari János legszívesebben eltitkolta volna Pap Ferenc öngyilkosságát, de nem tehette, mert már mások is tudtak róla. „Ilyen esetben azonnal össze kell hívni a magisztrátust. Minden elöljárónak kell szólni, aki számít. Még a katolikus papnak, Kánya Andrásnak is, aki Pap Ferencet temette. De bárcsak Kánya ne tudna eljönni! Ahogy beszélni tud, és ahogy azt elmondja, azzal mindenkit meggyőz a maga igazáról. Abból pedig fertelem, szégyen és gyalázat lesz. Nem hiába volt együtt sülve-főve Sámbár Mátyással, a jezsuita szónokkal, amikor az Udvarhelyen múlatta idejét! Volt, akitől tanuljon!” – tűnődött magában a főbíró. 1697. Szent Iván havának 21. napjának reggelén minden meghívott megjelent. Magyari János megparancsolta Ülkei Sándornak, hogy olvassa fel Borbély Margit és Pap Sára vallomását. Miután az megtörtént, hangzavar tört ki a teremben. Sűrű asztalcsapkodás és hangos felszólítások után a főbíró csendet teremtett. „Aki szólni akar, az jelentkezzen!” Többen szót kértek, és mind Pap Sára megbüntetését követelték. Végül szót kért Kánya András is: „Gondolom, az egyház szavára is kíváncsiak?” Erre többen felkiáltottak: „Úgy van!” „Halljuk!” Hosszú csend lett, amit a sarokból előlépő, durva szövetű kámzsát viselő Kánya tört meg. „Pap Sára nagy vétséget, bűnt követett el. Ezért büntetést érdemel, ahogy azt mindannyian kértétek. Én halállal büntetném azért, amiért ilyen istentelen dolgot, mint az akasztás, eltitkolt, elhallgatott.” Többen kiáltották: „Úgy van!” „Halálra vele!” Magyari János az asztalra csapott, csendet parancsolt, majd intett a sovány arcú, karvalyorrú papnak, hogy folytassa. „De én nem Pap Sáráról akarok beszélni, aki minden bizonnyal megéri a pénzét és el is nyeri méltó büntetését, hanem néhai Pap Ferencről, aki felakasztotta magát, és ezzel elkövette az egyik legnagyobb bűnt, amit ember elkövethet. Mindannyian tudjátok, hogy mi, katolikusok tiszteletben tartjuk meghalt embertársunk testét. Romló porhüvelyét minden drága halottunknak ünnepélyes szertartásokkal, halottas menettel kísérjük el a sírhoz. Ahhoz a sírhoz, amelyet a Temető megszentelt földjébe ásunk. Abba a földbe, amelybe sem rossz, sem gonosz nem teheti be lábát, nem zavarhatja meg az ott pihenők nyugalmát. Tesszük ezt azért is, mert a test is fel fog egyszer támadni. Ezt tudjuk, hisszük, valljuk! Minden elhunyt teste a Szentlélek palotája és a lélek szerszáma volt.” Sokan felkiáltottak: „Úgy van!”. Többen egymás között hangosan vitatták meg a hallottakat. A főbíró csendre intette ezeket. „Remélem, azt is tudjátok, hogy ha a temető megszentelt földjébe olyanok teste kerül, aki nem volt megkeresztelve, eretnek tanokat hirdetett, hitét életében elhagyta, öngyilkos lett, Isten előtt nem kötött házassági esküt, vagy párbajban halt meg, akkor ezek testükkel bemocskolják a temető megszentelt földjét. Gondolom, tudjátok, hogy az így bemocskolt megszentelt földbe temetetteken mind a gonosz, a rossz erői lesznek úrrá. Sátánkézre kerülnek. Képzeljétek el magatokat, anyáitokat, apáitokat, őseiteket feltámadáskor! Mind egymásnak estek majd. Ütni, verni, gyilkolni fogjátok egymást. Testvér a testvért, gyermek az anyját, leány az apját… De az is lehet, hogy itt nem is lesz feltámadás. Kell egyáltalán ilyen feltámadás?” Mindenki egyszerre kezdett kiabálni, beszélni a teremben. Néhányan keresztet vetettek, egyesek sírtak, mások káromkodtak. Kánya András széttárta karjait, mintha áldást osztana. Csend lett. „Ne rettegjetek! Ne féljetek! Van megoldás! Pap Ferenc testét ki kell ásni, majd az akasztófa mellé, a Kuvaron eltemetni. A temetőt újraszentelem, ha a test már nem lesz ott! Akkor aztán visszaáll a régi rend. Pap Sára pedig nézze végig férje második temetését, aztán akasszák fel. Legyen intő példa mindenkinek…” „Azt már nem! Egy családban legyen elég egy akasztás! Nézze végig a második temetést is, de felakasztani nem fogjuk! Büntetése az lesz, hogy kizárom a városból. Éltében Udvarhelyre többet be nem teheti a lábát!” Magyari János mindezt olyan hangon mondta, ami nem tűrt ellentmondást. Kánya András csalódottan, mint aki csak fél munkát végzett, fejére húzva kámzsája csuklyáját, visszahúzódott a sarokba.

7.

Esztujka Sándor, az udvarhelyi hóhér csak hosszas rábeszélés, alkudozás után volt hajlandó kiásni Pap Ferencet a sírjából. „Rendes hóhér vagyok én, nem sírrabló!” Magyari János mérgében már azzal fenyegette meg, hogy elhajtja és más hóhér után néz. „Nem kap maga helyettem más hóhért, főbíró uram. Csak hiszi, hogy kap, de nem kap. Mocsok munka a miénk, nem bírja csinálni azt mindenki! Nem elég, hogy kiásom a szerencsétlent, de még lófarkon húzassam el a Kuvarra, az akasztófa alá? Azt már nem. Ennyi pénzért nem csinálom meg! Ha ráígér két zsák kölest és egy butella pálinkát, akkor megteszem.” Magyari hosszút és cifrát káromkodott, de végül megígérte, amit Esztujka kért. „Na látja, főbíró uram, lehet velem tárgyalni. Délben a test ott lesz! Hanem a kuvari sírgödröt ásassa ki a sírásókkal, mert én azzal nem foglalkozom!” Megegyeztek. Másnap hajnalban Esztujka Sándor egylovas szekerével kihajtott a Szent Miklós-hegyen lévő temetőbe. Kánya András a sírnál várta. Esztujkát meglocsolta szentelt vízzel, megparancsolta, hogy háromszor vessen keresztet, és elment. A hóhér megilletődve engedelmeskedett, majd nekifogott ásni. Miután elérte a koporsót, levette annak fedelét. Borzalmas bűzzel telt meg a gödör. Esztujka kötéllel összekötötte a lábakat és a kezeket. Krákogva, átkozódva, köpködve kiemelte Pap Ferenc oszlásban lévő testét. Kimászva a sírból meghúzta a pálinkásbutellát. Megborzongott. A tetemet lábtól a lova után kötötte, majd megfogva annak kantárát, elindult. Minden elöljáró ott volt a kuvari akasztófánál. Esztujka időben érkezett. Az oszló testet a kiásott gödör mellé húzta és megállt. Mindenki pfujolt, köpködött, orrát fogta a borzalmas bűz miatt. Pap Sára egy szilvafának támaszkodva, kisírt szemmel követte az eseményeket. Két darabont vigyázott rá. A hirtelen támadt csendet Kánya András szenvtelen, erős hangja törte meg. „Nincs fej! Hol a fej? Hova lett Pap Ferenc feje?” Mindenki Esztujka Sándorra nézett. „Instálom, esküszöm, mikor elindultam, a temetőben még volt fej.” Körülhordozta tekintetét. Mindenki ellenségesen nézett rá. „Na jól van, na! Valahol biztosan elmaradt. Megyek, megkeresem.” Rövid idő múlva visszatért. Egy zsákból kigurította Pap Ferenc fejét az oszló test mellé. „Itt van, nem messze maradt le a szántásban. Már két holló kerülgette, de nem nyúltak hozzá, mert elkergettem.” Esztujka előbb a testet, aztán a fejet lökte be a gödörbe. Rövid gondolkodás után a mocskos zsákot is behajította. „Ez legyen végső szemfödele szerencsétlen Pap Ferencnek!” Megfordult, lovát kantáron ragadta és elment. Négy sírásó hamar betakarta a sírt. Miután befejezték, Kánya András komor, mennydörgő hangon ennyit mondott: „Consummatum est!” Mindenki gyorsan és csendesen dolgára indult. Pap Sárát a két darabont előbb hazakísérte, majd onnan a Szék hídjához. Ülkei Sándor a megyeházba sietett, és a Pap Ferenc ügyéről ezt írta: „Pap Ferencz nevű városi ember magát felakasztotta, észre vévén a felesége, egy szomszéd aszszonyával levágta, annak módja szerént elnyújtóztatta, harangoztatott, tisztességesen el is temettette, csak kevés üdő múlva valami okból megboszszontotta azon szomszéd aszszonyát, a ki legottan a dolgot kihirdette, megértvén, s jól kitanulván a magistratus az esetet, a testet a sírból a hóhér által kiásatta, s lófarkon az akasztófa alá húzatta, s ottan temettette el, a feleségét pedig nemcsak itten való lakástól, de csak a városba való bejárástól is eltiltotta.”*

8.

Pap Sára otthon batyuba kötötte értékesebb holmiját. Bezárta a ház ajtaját, az udvaron megállt. „Még itt vagy, te ribanc?” – szólt át hetykén a szomszédból Borbély Margit. Jobb karján pólyába tekert Jánoskáját ütemesen ringatta. „Azt parancsolták, hogy költözz el a városból! Van pofád még itt álldogálni egyedül az udvaron? Nem volt elég neked Ferenc, még az én uram is kellett? Elbolondítottad a szerencsétlent. Láttam én azt rajta. Mióta egyedül vagy, János mind többet és többet járt hozzád. Egyszer fát vágott, máskor cserepet igazított, megint máskor kemencét javított… Mindig kitalált valamit, csakhogy oda mehessen. Az elején nem bántam, menjen, segítsen, mert egyedül maradtál, sajnáltalak, de aztán úgy oda kapattad, mintha férjed lenne. Azt is láttam innen, hogy a házba is bement veled. Amikor megkérdeztem, hogy mit csinált olyan sokáig odabent, mindig azt mondta, hogy kürtőt javított, vagy széklábat pótolt, mert kitörött. Ha nem tudnám, milyen lagymatag, tedd-el-ne-vedd-elé fajta az én Jánosom, még az is megjárt volna a fejemben, hogy összefeküdtetek… Nem, nem! Ezt róla el sem tudom képzelni. De azért, ami biztos, biztos: feljelentettelek. Tudtam, ha kiderül, hogy eltitkoltad az akasztást, elkergetnek Udvarhelyről. Ha pedig eltűnsz innen, akkor János se fog állandóan nálad koslatni. Azt nem gondoltam, hogy szegény Ferenc testét így meg fogják mocskolni, de ha már így történt, így történt. Isten nyugosztalja!” Sára szédülni kezdett. Forgott vele a világ. Előrelépett és a farakásnak támaszkodott. Homlokát jobb keze csuklójára ejtette. „Nem tudja! Hála Istennek, nem tudja ez a sátánfajzat perszóna, hogy összefeküdtem az urával. Háromszor. Mindjárt a temetés utáni héten. Ő akarta? Én akartam? Mindketten akartuk? Nem emlékszem. Jó, hogy nem tudja! Köszönöm neked, Uram!” – gondolta magában Sára, majd hirtelen hányni kezdett. „Nocsak, nocsak! Beléd fészkelt valami rusnya kórság? Már két hete figyellek. Hánysz, mint a lakodalmas kutya. Vagy tán gyermeked lesz? Nem hinném! Nem született még olyan ember Udvarhelyen, aki téged fel tudna csinálni!” Hangosan felkacagott. Jánoska felsírt, majd elhallgatott. „Te meddő vagy! Ferenc pedig – Isten nyugosztalja! – nem volt magtalan. Jánoska rá a bizonyság! Neked is ilyen gyermeked volna, ha nem lennél meddő. Nézd csak meg! Nézd a szeme állását, orra alakját, feje formáját! Kiköpött olyan, mint a férjed. Városszerte szórta a magját. Csak én három gyermekről tudok, akik tőle vannak. Ki tudja, hányan lehetnek még. Nagy kurafi volt Pap Ferenc – Isten nyugosztalja! Jó volt az ágyban, a szája pedig soha nem járt el.” Sára zokogva Borbély Margitra kiáltott: „Hallgass, te kígyó! Ne kínozz…” – homlokát megint jobb keze csuklójára szorította, és hányt. Borbély Margit tekintetében öröm és gyűlölet keveréke csillogott. Boldog volt, mert szenvedni látta szomszédasszonyát. „Ismerem a fajtádat. Azt gondoltad, hogy ártatlan képpel, csendesen, mint törött szárnyú madarat, megsajnálnak, és így azt szerzel meg magadnak, akit csak akarsz. Átláttam rajtad! Nem engedtem, hogy az uramat megszerezd. Vége. Neked itt örökre vége. Mindenki tudja már, hogy egy jött-ment vagy. Takarodj Udvarhelyről! Nem vagy ide való! Nem vagy közénk való!” Margit az utolsó mondatokat olyan hangosan mondta, hogy Jánoska felsírt. Sára felemelte batyuját, imbolygó járással kiment a kapun. Az úton várakozó két darabont elkísérte a Szék hídjáig. Átkelés után megálltak. „Maga most menjen, amerre akar, csak Udvarhelyt kerülje el. Ide a lábát soha be nem teheti. Ez parancs. Isten magával!” Mindkét darabont megfordult, és visszament a városba. Sára elindult Lengyelfalva irányába. Fáradt volt, lassan haladt. A Szejke-oldalban megpihent. Ledőlt a fűre, fejét batyujára tette és az eget kémlelte. Sokáig feküdt így csendben, amikor furcsa érzésre figyelt fel. Bent a gyomrában mintha egy repülő darázs szárnyaival csapkodta volna meg hasfalát. Enyhe viszketést érzett, de hamar elmúlt. Miután ez többször megismétlődött, felült. Figyelt. Hasára tette jobb kezét. Ekkor megint megismétlődött a lágy, csiklandós érzés. Mosolyogva, halkan ennyit mondott: „Várandós lettem!? Viselős vagyok!? Végre! Köszönöm Uram! Köszönöm! Mostantól csak bölcsőre hízok!” Felnevetett, majd elkomolyodott. Két kezét összetette, majd hangosan, kicsit hadarva imádkozni kezdett: „Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes! Az Úr van teveled. Áldott vagy te az asszonyok között,…” Nem tudta befejezni, mert hányni kezdett.

Veres Péter

*Szeles János – Szájdel János: Székely-Udvarhely története; IV., befejező közlemény. Erdélyi Múzeum – 1898., 15. évf., 9. sz., 588–589. old.