Ötven évvel ezelőtt, 1968. február 16-án fogadta el a Nagy Nemzetgyűlés Románia Szocialista Köztársaság közigazgatási megszervezéséről szóló 2. számú törvényt, amely különféle módosításokkal ugyan, de mai napig hatályos. Ez a törvény megszüntette a rajonokat és a tartományokat, kimondta, hogy a közigazgatás alapegysége a község. Romániát 39 megyére osztotta, amelyek összesen 2706 községet, 47 megyei jogú várost és 189 várost foglaltak magukba. Korábbi lapszámainkban visszaemlékezők és dokumentumok segítségével már felvillantottuk az 1968-ban Csíkszeredában történt eseményeket, a megyésítés körüli bonyodalmakat. Sorozatunk következő részeiben a megyésítés következményeire, az új megye megalakulásának gyakorlati részleteire térünk ki. Elsőként a 84 éves Magyari Tibor nyugalmazott jogászt kérdeztük, aki Hargita megye megalakulása után a megyei néptanács végrehajtó bizottságának tagja és a megyei pénzügy igazgatója lett. – Hogyan született meg az új megye első költségvetése? – A megye első költségvetésén érződött, hogy a volt tartományi vezetés bontotta le az 1968-as költségvetési törvényben előírt bevételi és kiadási előirányzatokat a még létező, de rövidesen más megyét alkotó rajonokra. A rajonok a megalakítás előtt jóváhagyták saját költségvetésüket, tehát azt, hogy méltányosan voltak-e lebontva a számok, az új megye vezetőségének vagy a pénzügyigazgatóságának nem volt jogilag sem lehetősége befolyásolni. Ezt a minisztérium is tudta, és úgy próbált javítani a helyzeten, hogy az új megyék költségvetésének tartalékalapját megnövelte. Ez a helyzet egy-két év után normalizálódott az új költségvetések elkészítése és a minisztériumban való megvédése alkalmával. – Mit foglalt magában a költségvetés? – Az 1968-as és az azt követő évek megyei költségvetése magába foglalta az összes bevételt és finanszírozta a helyi intézmények tevékenységét. A lakosság mindennemű adó- és illetékfizetése a helyi költségvetés jövedelme volt, a telek- és házadótól az ipar utáni jövedelmi adóig, az állatok és járművek utáni adók, sőt az okmánybélyegek eladásából megvalósított jövedelem is idetartozott. Jelentős szerepük volt akkoriban a megyei néptanács gazdasági egységeinek: 3-4 helyipari, 6 kereskedelmi, 3 turisztikai és községgazdálkodási egységnek, az építővállalatnak, a tervezőintézetnek, valamint a mozi-film és könyvkereskedésnek. A megyei tanácstól kapták a tervmutatókat, a költségvetésből a pénzügyigazgatóságon keresztül a jövedelmi tervüket, és ide fizették be a nyereségüket, a székhely szerinti tanácshoz pedig a ház- és telekadót, a fizetés utáni adót és az áruforgalmi adót. Hasonlóképpen adóztak a kisipari termelőszövetkezetek, a fogyasztási szövetkezetek és a mezőgazdasági termelőszövetkezetek is. A köztársasági alárendeltségű vállalatok részesedést fizettek az általuk megvalósított fizetés utáni, valamint az áruforgalmi adóból. Ez az állami költségvetésben meg volt állapítva és belefoglalva a megyei költségvetésbe. Teljes decentralizáció érvényesült a gazdasági, kulturális és államigazgatási intézmények finanszírozása terén, városi és községi szinteken is. Minden községgazdálkodási, mezőgazdasági, tanügyi, egészségügyi, kulturális és más jellegű intézménynek, amely egy közigazgatási egység területén működött, ott volt a tanácsnál a költségvetése is. A költségvetési tervezetek elkészítése alulról felfelé történt, minden intézmény, község, város részt vett benne. A költségvetések már a jóváhagyáskor biztosították az egész évre a zavartalan működést. Csak akkor történt módosítás, ha újabb feladatok jöttek, de akkor a pénzzel együtt. A ma használt költségvetési kiigazítás kifejezés értelmetlen, mert kiigazítani csak a tévedést kell. Abban az időben is volt olyan eset, hogy a jövedelmi tervet sikerült túlteljesíteni és a többletjövedelemmel megemelni a költségvetés bevételi és kiadási oldalát, vagyis az előirányzatokat. Ez nem kiigazítás volt, hanem egyszerű költségvetés-növelés. A költségvetést, de általában a pénzügyeket szabályozó rendelkezések ritkábban változtak, stabilak és érthetőek voltak, ami nagyban segítette azok gyakorlatban való alkalmazását. A megyei pénzügy részére nagy volumenű munkát jelentett az éves költségvetések tervezetének kidolgozása, majd a megyei néptanács elé terjesztése. Csak annyit említenék, hogy az előterjesztés és a határozattervezet kb. 30 oldal volt, aminek fele számokkal tele, mind kézzel kidolgozva és begépelve. Ha egy hiba, elírás történt, egy oldalt újra kellett írni. – Mennyire lehetett szabad keze az igazgatónak? – Én úgy látom, hogy igazgatóként sikerült néhány egyéni elképzelésemet is megvalósítanom. Példának említem a korondi fazekasok ügyét. Ők a mezőgazdasági termelőszövetkezetnek fizettek évente egy összeget, ezért kaptak egy írást, hogy a szövetkezet áruját forgalmazzák. Ez amellett, hogy szabálytalan volt, és úgy tüntette fel őket, mintha kereskedők lennének, nem biztosított számukra jogvédelmet. A szövetkezetekkel, a helyi és magasabb pártszervekkel folytatott kemény viták után sikerült kiviteleznem, hogy a megye által kibocsátott, az egész országra érvényes iparengedélyt kapjanak, és a község költségvetésébe fizessenek adót, amiért társadalombiztosításban is részesültek. Több száz ilyen személy is volt. Hasonlóan oldódott meg az udvarhelyi szűcsök helyzete is. Ugyancsak egyéni hozzájárulásként, közvetett úton támogattam a szárhegyi művésztelep létrehozását és a karcfalvi jégkorongpálya építését. Hivatalosan nem szerepelt a költségvetésben a pályaépítés, de mivel ott voltam megyei képviselő, más költségvetési paragrafusokon keresztül támogattam a községgel és az iskolával együttműködésben. Vagy: állandó támogatásban részesítettem a sportiskolák síoktatóit. Több ilyen támogatásról is tudnék beszélni. A döntést az határozta meg, hogy ha volt valaki, aki valamivel többet akart tenni a napi feladatoknál és eljött segítségért, az mindig kapott. Fontosnak tartom a hargitafürdői sífelvonó építésének az ötletét is. Láttam máshol egyszerű kábeles felvonókat, gondoltam, hasonlót felállíthatunk mi is. Megbeszéltem Bíró Tibor és Bónis Feri sporttanárokkal, kijelöltük a pályát. A helyi ipar igazgatója, Rákosi Zoltán mérnök biztosította a gépi felszerelést, György Antal, a rétlegelő vállalat igazgatója a pályatakarítást, és ami talán a legfontosabb, Grausam Géza, az áramszolgáltató megyei kirendeltségének az igazgatója, egy trafót szereltetett a legközelebbi villanyoszlopra és a helyszínre vezette az áramot. Ugyanakkor a sportbarátoktól is sok önkéntes segítség érkezett. Később a tusnádi turisztikai vállalattól hozattam át egy bébiliftet a csíkszeredai községgazdálkodási vállalathoz, amit Tulit Zoltán igazgató támogatásával Zsögödben szereltünk fel, ahol végül vasárnaponta olyan tömeg volt, hogy sorba kellett állni. A zsögödi már nem működik, de a hargitafürdőiből lett a mai Kossuth-pálya. – Hogyan alakultak az első évek? – Az 1968-as év a tartománytól érkezett magasabb szintű megyei vezetők részéről azzal telt, hogy bosszankodtak, amiért Csíkba kellett jönniük, másrészt keresték a diplomatikus visszavonulás lehetőségét. Ez érvényes az első titkárra, a titkárokra, az alelnökre, de még az igazgatókra is. Emlékszem, hogy a megye vagyoni mérlegének elkészítése kapcsán felvetettem az Úz-völgyében lévő iskolástábor helyzetét, ami a Csíkszentmártoné, de a szomszéd megye használja. Cosma szervezési titkár arrogánsan kijelentette, hogy Hargita megyének van elég tábora, az marad úgy, ahogy van. Háromkút esetét meg sem mertem említeni, mert egy hasonló ügyben azt mondta, hogy nem Csík vagy Udvarhely megyét állítják vissza, hanem egy új megyét szerveznek. Épp ezért is jól jött az 1969 évi márciusi néptanácsi választás, aminek eredményeként lecserélődött a vásárhelyi gárda jó része. Branis és Cosma már 1968 év vége előtt visszavonultak és megjelent első titkárként Fazekas Lajos, és ezzel új korszak kezdődött a megye vezetésében. A szakigazgatóságoknál is volt változás, dr. Jeszenszky Ferenc lett az egészségügyi igazgató és Ilyés László a főtanfelügyelő. Mindketten korábban Gyergyó rajonban dolgoztak. Az a meggyőződésem, hogy ezekben az években, egész 1975–80-ig liberálisabb, demokratikusabb hangulat uralkodott a közéletben, legalábbis felszabadultabbnak éreztük magunkat, mint a későbbi periódusban. Valószínű, az is nyomott a latban, hogy többségi magyar vezetés volt, ez talán nagyobb önbizalmat adott, növelte a tenni akarást. Ezt a hangulatot igazolja, hogy a nagygyűléseken magyarul beszélt minden hozzászóló, jöttek a színházak, az opera-, író-olvasó találkozók... Fontos építkezések is történtek, mint a műjégpálya a szállodával, a megyei kórház és Csíkszereda gázellátása, elkezdődött az ipartelepítés, folyt a lakásépítés, a közművesítés. Elkezdődött a szocialista iparosítás annak minden előnyével és hátrányával. A vonal meg volt húzva, úgy kellett csinálni, ahogy parancsolták. Jelentősen megnövelték a megyei pártbizottságok hatáskörét gazdasági téren is, ami a rajonokban nem érződött. Létrejött a pártbizottság keretében a gazdasági bizottság, amely meghatározó szerepet játszott az ötéves tervek elkészítésében, az ipari üzemek létesítésében, általában minden gazdasági kérdésben. Lassan eltűnt az a Csíkszereda, amelyben az ötvenes években, a Városi vendéglőben minden szombat és vasárnap este családias hangulatban táncolt idős és fiatal, idős Mici Miska tanított zenére, operett- és operamuzsikára. Aztán 1975-től jöttek a szigorítások, és az erősödő személyi kultusz mindenre rátelepedett. Most már az épület sincs helyi tulajdonban. – Valósnak tartja, hogy Udvarhelyt és Csíkszeredát Bukarestből egyformán kezelték és fejlesztették? – Annak idején úgy vélték, hogy kárpótlásként Udvarhely muni­cí­piumi rangot kapott, amit megyei rangú városként szoktak említeni, azt hiszem, tévesen. Nem létezett olyan államigazgatási törvényszöveg, amelyik legminimálisabb többlet hatáskört biztosított volna a mu­nicípiumoknak a városokkal szemben. Ugyanúgy alá volt rendelve a megyének, mint a városok. Egyetlen eltérés a létszámkeret és a magasabb fizetés volt. A költségvetést a megyétől kapta és a végrehajtási utasításokat is. De azt hiszem, végül mégis jobban járt. Úgy gondolom, nem kell Csík–Udvarhely ellentétről beszélni a megyeszékhellyel kapcsolatban, mert ha más várost jelöltek volna ki székhelyül, akkor is lett volna tüntetés. Egyébként nem vettem észre, hogy Bukarest különösen figyelt volna Udvarhelyre, de nem is volt rá szükség, mert ott volt Fazekas János. Gyakran látogatta a megyét, s a megye is őt, ha valamit intézni kellett… – Mikor és hogyan váltották le Önt? – Az igazgatói tisztségből való felmentésemet 1986-ban a pártbüró kezdeményezte. Én nem tudtam róla, amíg a Pénzügyminisztérium személyzeti igazgatója meg nem mutatta a levelet. Indoklás: a vezető káderek összetételének javítása. A minisztériumi igazgató nem értette, mit jelent. Meg kellett magyaráznom, rámutatnom az utódom nevére, vagyis arra, hogy román nemzetiségű. Csodálkozott, hogy ilyen is van, mert a minisztériumban a nemzetiség sohasem számított, legalábbis nem éreztem a 18 év alatt ilyesmit. Hat hónap után, ismételt sürgetésre adták beleegyezésüket a leváltásomra. Ezután még néhány évig a minisztérium apparátusában maradtam. Nem vártam meg, hogy más beosztást adjanak, mint ahogy ilyenkor szokás volt, és a felmentő végzésben is szerepelt. 1993 augusztusában versenyvizsgával a megalakuló számvevőszék egyik alapítója, majd osztályvezetője lettem. 1999 májusában, 65 éves korhatár betöltése után, 47 év, 6 hónap munkakönyvi régiséggel nyugdíjba vonultam. – Lehetett beszélni a kommunizmusban önkormányzatiságról? – Nem vagyok biztos benne, hogy velünk szocializmust vagy kom­munizmust építtettek. Az sztálinizmus, majd csaoiz­mus volt. Ez filozófiai kérdés. Az önkormányzat fogalma jelent önrendelkezést is, mint az autonómia megvalósulásának eszközét. Az irodalom szinonimaként tárgyalja, de vannak eltérő értelmezések is a tartalomra vonatkozóan. Ezeket nevezik fokozatoknak, mint pl. kulturális autonómia. Egy diktatúrában nem lehet autonómia, mert az kizárja még a hatalmi ágazatok megoszlását is. Nos, az autonómia esetében a törvénykezési vagy az államigazgatási ágazatból az adott területnek vagy népcsoportnak átadnak hatásköröket, ez egy plusz a többséghez képest. Így értelmezve az autonómiát, helytelennek tartom Székelyföldön az önkormányzat terminológia használatát. Sem jogi, gazdasági, de még politikai meghatározója nincs. Aki még emlékszik a Magyar Autonóm Tartományra, az tudja, hogy az csak politikai kirakat volt. Nem volt alkotmánya vagy statútuma, ami államjogilag valamit pluszban biztosított volna ennek az adminisztratív területnek a többi tartományhoz viszonyítva. Sajátosságot a többségi magyar lakosság és magyar vezetés jelentett, viszont ez akkor sokat számított, mint ahogy most is fontos volna. Daczó Katalin