Mikor valamelyik dél-amerikai irodalommal foglalkozom, mindig felfedezek magamban egy furcsa ellentmondást, amely minden alkalommal meghökkent: amennyire szeretem annak a vidéknek a hangulatát, annyira távol áll tőlem az irodalma jó része. A jelenség rendszerint elgondolkodtat, és most már ideje lenne választ találnom a kérdésre, hogy miért van ez így? Mi az, ami annyira vonzóvá teszi ezt a földrészt és mi az, ami az irodalmában elriaszt, illetve nem képes közel kerülni hozzám?
Dél-Amerika vonzása egyrészt érthető, hisz a természeti adottságai álmaim megvalósulását jelentik: meleg, pálmafák, mindenfelé tenger, legtöbbször hegyekkel szegélyezve, melyeknek esőerdői külön élmény, ha nem kell túl sokáig bennük tartózkodni. A turistának pedig nem kell.
Látnivalóinak jelentős része a földrajz és a történelem legjei közé tartozik, sokszor a világörökség részei, és nemcsak nagyon ismertek, hanem valóban nagyon különlegesek, és amelyek közül némelyeket régóta látni szerettem volna, vagy menet közben nyűgöztek le.
Talán az sem elhanyagolható, hogy az őslakosok története, lehet, ugyanannyira vagy még jobban, színsebben ivódott belénk, mint a sajátunk, hisz az ifjúsági regények, a régi amerikai filmek, egyáltalán, mindaz, ami az egykor volt dolgokhoz kötődik, sokkal inkább szól az indiánokról, mint bármely más régi népről. Az indiánok valahogy itt járnak vagy jártak közöttünk akkoriban, mikor engem a mesék világa foglalkoztatott. Meg a mesés kincseik révén, amelyek átszövik Európa történelmi emlékezetét is, jobban, mint Kelet gazdagsága.
De volt valami, ami még ezeknél is jobban megragadott: az a váratlan és tulajdonképpen érthetetlen, de annál kellemesebb otthonosságérzés, amely már első alkalommal, mikor földjére tettem a lában, szinte letaglózott. Persze ennek volt előzménye is, amely ez irányba hatott, és ami nélkül talán másképp reagáltam volna. Bár azt, hogy mi lett volna, ha nem India után megyek Mexikóba, már sosem fogom megtudni. Mert erről van szó. És most jó néhány pontosítás következik.
Miután nagyvonalakban másfél évtizedet jártam Európát, 2014-ben úgy határoztam, hogy most már néha elhagyhatom vén, de kedvenc kontinensemet és elmehetek távolibb, egzotikus tájakra. Nem túl gyors számvetés után és egy akkoriban, egy másik kiránduláson megismert útitársam hatására, akivel aztán együtt utaztunk, döntöttem úgy, hogy elsőként Indiát látogatom meg. Arról az utamról, az India okozta kultúrsokkról egész könyvnyit írtam, amelynek már a bevezetőjében jeleztem, hogy a szubkontinensről azzal a döntéssel érkeztem haza, hogy egy darabig nem megyek Ázsia közelébe sem. Ez az erős ellenérzés, amely csak az eleve meglévő Ázsia-elutasításom megerősítéséből született, természetesen vezetett ahhoz az elhatározáshoz, hogy következő nagy, távoli utam Amerikába vezet. Az eleve benne volt, hogy nem Észak-Amerikába, mert az USÁ-t sosem kívántam látni. Sőt! Ugyanolyan ellenszenvvel viseltettem iránta, mint Ázsiával szemben, annak ellenére, hogy a szabadság és ígéret földjének kellett volna látnom, és bár ezeket a sztereotípiákat ismertem vele kapcsolatban, nekem mindig mást jelentett. Az én lelkemben inkább az az oldala volt jelen és az a kérdés, hogy mit nyújthat egy kétszáz éves állam egy ezerévesben élőnek. Persze tudom, milyen furán hangzik ez. Miféle ezeréves állam polgárának érzem magam, mikor épp egy, a száz évét ünneplőben élek? Egy százévesben, amely épp arra készül, hogy ezután megünnepelje és megünnepeltesse velem is (nem fogom!) létének évfordulóját, mely az én ezer évemet töri derékba, vagy szeretné derékba törni. De nem hagyom, és jómagam most is, továbbra is egy ezeréves állam polgárának a büszkeségével tekintek a világra. Még akkor is, ha ez most éppen nem divat. Ám Dél-Amerika, az más. Hogy elsőre mégis Közép-Amerika lett, az megint részben egy volt útitársamon múlott, aki imádta Mexikót, és biztatott, hogy menjünk oda. Így lett.
Amivel újabb pontosítást idéztem fejemre. Mexikó ugyanis csak nekünk Közép-Amerika. Náluk nincs ilyen. Ők Észak-Amerikához tartoznak! Érdekes ez a sznobság, vagy ami csak nekünk tűnik annak. Mert közben elég sok bajuk van a helyzetükkel, de minderről majd részletesebben is írni fogok. Ami most érdekel, az az, hogy az amerikai kontinensre először Mexikóban léptem. És bárhova is tartozik földrajzilag, hangulata, külleme, történelme és szelleme dél-amerikainak érzékelteti. És valahogy ismerősnek. Az ismeretlenség ismerősének, hisz olyan volt, amilyennek képzeltem. Mint utána Peru, Bolívia, Argentína, Uruguay és Brazília is. Kissé álomszerű, ködös, mégis átlátható, gyönyörű és nyomorúságos, koszos és csillogó, félelemkeltő és megnyugtató, a szabályozatlanság szabadságával és a szabályok áthághatóságával annyira ismerős és mégis idegen. Nem véletlenül szokták szép hazánkat, amikor az adminisztráció, a bürokrácia, az igazságszolgáltatás buktatóiról, a korrupció virágzásáról van szó, ahol az ügyeskedés életforma – kellő malíciával, mások szerint rosszindulattal, de sajnos nem alaptalanul – ehhez a hatalmas kontinenshez hasonlítani. Ismerős benne sok minden.
Tehát összességében ez mind hozzájárult ahhoz, hogy otthonosan érezzem magam. 
Ezzel szemben az irodalma végtelenül idegen. Mert az a pezsgés, ami a mindennapokban roppant kellemes, színes és elbűvölő, az irodalomban nekem inkább káoszt, átláthatatlanságot, túlzott komédiát jelent. Még akkor is, ha esetleg sok irónival vagy játékossággal párosul. A másik véglet, amit a dél-amerikai irodalom rendszeresen bemutat, mert így természetes, az a társadalom és lét legszerencsétlenebb oldala. A nyomor, a kisemmizettek, a periférián élők, az elnyomás és a hasztalan lázadás karöltve a pusztasággal, a kiszáradt vagy elhanyagolt, elhagyatott, megmunkálatlan, sivár tájjal, sínylődő városokkal és emberekkel végtelenül nyomasztó, még akkor is, ha jelentős irodalmi értékkel párosul.
Az álomszerűsége, mely olyan jól elringat ott jártamban-keltem, a misztikussága, mely a turista mindennapjait ott csodássá varázsolja, hisz maga a valósággá vált mese, az irodalmukban részben szürrealizmusban, de leginkább mágikus realizmusként jelenik meg, ami tudjuk, hogy innen indult és amely irányzat, finoman fogalmazva, nem tartozik a kedvenceim közé. Illetve csak nagyon ritkán és bizonyos szerzőknél – ezúttal eléggé ellentmondásosan inkább a keletieknél, például Murakami Harukinál – tudom élvezni.
Ez a kép és párhuzam nagyon általános, fontos kivételekkel, amikről néhol már szóltam, de a lelkemben így él. Irodalmát félretehetem, de a látottakat nem. Ezért folytatom majd Mexikóval.