Vajon lehet-e, szabad-e állást foglalni ebben a témában, amely idestova két esztendeje gyökerestől a feje tetejére állította a világot? Vajon kell-e? Érdemes-e? Most, amikor az ország a pandémia következményeit nyögi, minden szó fájdalmasan negatív, de ugyanakkor fontos tartalmakat is hordozhat. Épp végignéztem tágabb és huzatos hazánk, az Európai Unió oltottsági térképét. A lista elején Málta és Portugália szerepel 90% feletti átoltottsággal. Több középmezőnyben levő ország – köztük Írország, Franciaország, Dánia, Spanyolország, Belgium, Hollandia és még néhány állam – általában teljesíti azt a szintet, amely eléri vagy meghaladja az államszövetségünk átlagát (75,5%). A „valamivel gyengébb” oltottsági aránnyal rendelkezők is a feltételezett nyájimmunitás közelében helyezkednek el – Luxemburg, Ausztria, Litvánia, Magyarország, Görögország, Csehország, Szlovákia. Románia (32,8%) és Bulgária (21,4%) viszont a nyilvántartás legalján jelenik meg. Úgyhogy nagy a baj Köpecen, s még sokfelé. Mivel foglalkozásom és életkorom megkövetelte az oltakozást, túlestem immár mindhárom adagon. Be kell vallanom, hogy az első kettőt meg sem éreztem, a harmadik viszont alaposan megdolgozott, olyannyira, hogy felismertem magamon minden olyan tünetet, amelyet az oltóközpontban elém soroltak (hőemelkedés, szédülés, főfájás, hányinger, hasmenés, ízületi fájdalmak és hasonló „élvezetek”, amelyeket jóformán meg sem tudok fogalmazni), úgyhogy két napig használhatatlan voltam. Gyakorlatilag átaludtam a 48 órát, s ha próbáltam felkelni, csak a fal mellett támolyogva voltam képes eljutni a konyháig vagy a mosdóig. Szóval… Nem irigyelni való állapotban senyvedtem, de aztán elmúlt. Öngyógyítást is alkalmaztam, lázcsillapítót és vitaminokat szedtem, ahogy ajánlották. Ilyen az eddigi „oltási odüsszeám”. És mondjuk azt, hogy fegyelmezetten viselkedtem, úgy élek most is, hogy igazodni próbálok a jónak és helyesnek vélt trendhez. Talán a pocsék kommunikáció is oka lehetett a polgártársaim „ótástól” történt távolmaradásának. Egyrészt. Másrészt – levetítve az enklávénkra – a „rendszer” meg sem nyikkant magyarul. A helyi vezetés – a megye, a városok, a községek – kétségbeesetten igyekeztek anyanyelven pótolni ezt a mulasztást, de nem túl nagy sikerrel. A székelyföldi falvak átoltottsági aránya 20% körüli lehet – itt-ott talán magasabb valamivel, de több mint bizonyos, hogy az aprófalvas településeken még ennél a szintnél is alacsonyabb. Ami azonban szembeötlő az ismerősökkel és a rokonokkal való kapcsolattartásomban, az a határozott és majdnem teljes elutasítás. Feleim erősen tájékozottak. Visszaköszön az a „tudás”, amelyet az internet bugyraiból merítenek. Olyan érvek hangzanak el, hogy közülük egyet sem tudnék leszerelni, még akkor sem, ha történetesen vezető beosztású orvos, járványtanász vagy kutatóbiológus lennék. Azt mondják, hogy vitaminokkal, normális étkezéssel, a megszokott viselkedési normák betartásával túl lehet élni, meg lehet szabadulni ettől a nyavalyától. És hiába mondom, hogy az antivaxxerség – egyébként a médiatartalmak „sima”, „népi” fogyasztói is értik, ismerik ezt az új keletű kifejezést – tulajdonképpen a másik lobbi irányából fakad, és amögött is üzlet van, mert a táplálkozáskiegészítők, a futárok által széthurcolt mindenféle „csodaszereknek” is komoly ára van. Oda kellene állni abba a táborba, ahol az európai többség „ótottan” tartózkodik. Pár hete a WHO vezetője, az eritreai származású politikus és mikrobiológus, Tedrosz Adhanom Gebrejeszusz azt nyilatkozta, arra kérte az ENSZ tagállamait – gyakorlatilag az egész világot –, hogy a fejlett és a fejlődő országokban függesszék fel a harmadik oltás beadását mindaddig, amíg az elmaradottabb országok polgárai nem jutnak legalább egy védőoltáshoz. A szakembernek nem volt túl nagy sikere, a védekezés most is úgy zajlik, hogy a tehetősebbek megvásárolják a készleteket, s amikor közeleg a szavatossági idő vége, akkor gyorsan átpasszolják a szegényebb államoknak. Vagy sikerül beadni a vakcinákat, vagy nem. Pazarlás és fejetlenség jellemző nemzetközi szinten. Viszont az üzlet jól megy. Olyant is olvashatunk, hogy a két pandémiás esztendőben néhány jelentős magánvagyon nagyot gyarapodott. És kik vannak a piramis csúcsán: a nagy kommunikációs cégek tulajdonosai és a gyógyszervegyészet korifeusai. Úgy tűnik, hogy az Európai Unió átoltottságban lemaradt államai a negyedik világhoz tartoznak. Mi vagyunk különös mentalitásunkkal a sereghajtók, nem Afrika, s nem Latin-Amerika. Két táborra szakadt a nép, „ótottakra” és „ótatlanokra”. Így élni azonban nem lehet. Gyarló ember létemre is azt mondom, hogy álljunk oda, ahol többen lehetünk élőkként. Igaz ugyan, hogy az látszik, mintha arra tendálna az egész hóbelevanc, hogy egy-egy oltás fél évre érvényes vízumot nyújt. Az „ótatlanság” azonban folyamatos kockázat, olyan élet a világ pokoltornácán, ahol a vélt immunitás beszerzése (is) folyamatos odafigyeléssel és pénzbefektetéssel jár. És még egy szó sem esett most arról, hogy a gazdaság tartószerkezete is recseg-ropog. Úgy tűnik, hogy búcsút kell vennünk a fogyasztói társadalom hedonizmusától. Van a pincében – szerencsére – kicsi pityóka, s nagy is. Azt esszük majd, egyiket a másikkal. Jó lesz majd, ha jut melléje hagyma s egy-egy kicsi zsír. Bár ne lenne igazam! Ehhez a gondolathoz még visszatérünk egy idő múltán. Csak egészség legyen! És vízum. S legalább fél évig tartó amnesztia.

Simó Márton