Dzsesszesre hangolt dalokkal, az 1930-as, 40-es évek kávéházi hangulatát idéző műsorral jelentkezik Szilágyi Nóra, Kosztándi Zsolt és Ráduj Gábor hétfőn este 7 órától Csíkszeredában, a Csíki Moziban. A készülő műsorról Szilágyi Nóra számolt be a Hargita Népe kérdéseire válaszolva. [caption id="attachment_24341" align="aligncenter" width="682"] Kosztándi Zsolt, Szilágyi Nóra és Ráduj Gábor. Orpheum[/caption] – A Haccacáré sikeréből, no meg a Budapest Bár projekt népszerűségéből ítélve reneszánsza van a két világháború közötti magyar zenének? Mivel magyarázható ez az érdeklődés? – Nagyon sokan feldolgozzák ennek a korszaknak a zenéjét, szeretnek visszanyúlni a gyökerekhez. Nem hiszem, hogy tudatosság van abban, hogy ezt a zenét újrajátsszák sokan, inkább az nyom a latban, hogy ennek a kornak, a kor zenéjének van egy sajátos varázsa. Kicsit mesebeli az a korszak, s az emberek ebben a zenében a mesét, a titokzatosságot érzik, s talán emiatt nyúlnak hozzá annyian. No meg hát, ha jobban megvizsgáljuk a kérdést, rájövünk, hogy egészen jó zenei kíséreteket írtak már akkor ezekhez a dalokhoz, no meg a dalok is sokkal érzelemtelítettebbek voltak akkor. – Az említett korszak magyar szórakoztató zenéje összhangban volt a nagyvilág – elsősorban a zenei divatot meghatározó Amerika – zenéjével, a magyar alkotók a tengeren túl is kipróbálhatták magukat több-kevesebb sikerrel. De erről többnyire szomorú történetek jutnak az eszünkbe… Össze lehet bogozni újból a zene szerves fejlődésének fonalát, amely a második világháború után megszakadt? – Szerintem már nem. Most már annyiféle zenei irányzat van, annyiféle stílus, no meg a különböző stílusok különböző ötvözete, a stílusokon belül az árnyalatok ötvözete, hogy a zene már nem tud egységesen fejlődni, ehhez már túl sok a szín, túl sok az információ. Viszont annak idején volt egy érezhető hasonlatosság: a New Orleans-i muzsikát, a dzsesszt sokan meghallgatták, divatba jött, szerették alkalmazni a benne fellelhető elemeket. Mi is ide nyúlunk vissza a zenénkben, feldolgozásainkban a swing-korszakot próbáljuk megidézni, azt a korszakot, amikor egységesebb volt a zene. – A sokszínűség sem egy rossz dolog a zenében… – Egyáltalán nem. – Új felállásban muzsikálnak? Hogyan állt össze most a csapat? Mi hozta össze Önöket? – Az eredeti felállás a Hac­cacáré néven vált ismertté. Akkor az általam nagyra becsült, remek művész Márdirosz Ágnes volt a társam. Nagyon jó partner volt, nagyon jó színésznőnek és nagyon jó énekesnek tartom, s nem is szerettem volna, hogy útjaink elváljanak. Számára azonban most gyermekei jelentik a prioritást, nem tudta vállalni már azt az életformát, amit ez a fajta zenélés jelent. Remélem azonban, hogy fogunk mi még együtt énekelni. Ráduj Gábor zongoristával azonban folytatni akartuk – s itt most az ő szerepét szeretném kiemelni ebben a produkcióban, ugyanis ő a zenei agy, ő hangszereli a dalokat, s ő az, aki a legjobban érzi. Erdélyben még nem találkoztam olyan zongoristával, aki ennyire magáénak érezné ennek a kornak a zenéjét. Színházi zene, kuplé, sanzon, minden, ami ehhez a korszakhoz kötődik, közel áll hozzá. Sokat gondolkoztunk, hogy miként folytassuk. Felmerült a kérdés, hogy talán kellene egy férfi mellém, akivel duettet is tudok énekelni. S a kérdésre azonnal jött a válasz is: Kosztándi Zsolt lenne a legalkalmasabb erre a szerepre. Emberi, művészi szempontból egyaránt megfelel, színészként mindig ott van az élvonalban, a Csíki Játékszín társulatánál azok között van, akik eddig a legtöbb főszerepet játszották, a zenés darabok, operettek, kuplék világából ő énekelt a legtöbbet, s hangi adottságok szempontjából is megfelel a produkciónak. Így őt kértük fel, társuljon hozzánk. A két férfi és egy nő felállásnak azonban nem felelt meg a nőies Haccacáré megnevezés. Zsolt javaslatára vettük fel az Orpheum nevet, ami, ugye zenés mulatóhelyet jelent, olyan helyet, ahová mi is szerettük volna elvinni produkciónkat. Kevés ilyen hely van… – Meséljen a hétfői műsorról… – A műsor a két világháború közötti időszak és a háborús évek zenéjét tartalmazza – egy kicsit dzsesszesen. S a dzsesszből is inkább a swing világába kalauzoljuk az embereket, inkább swinges ritmusok lesznek, ugyanis a bossanova vagy a korszak egyéb stílusai nem biztos, hogy találnának ezekhez a dalokhoz, amelyeket próbálunk egy kicsit felújítani, helyenként egy kis cselt belevinni. Többet improvizálunk, mint eddig. Karády Katalin híres dalaiból idézünk, no meg Seres Rezső közismert alkotásai is felcsendülnek. Ő volt ugye az a magyar zeneszerző, akinek a Szomorú vasárnap című dalát a legtöbb nyelvre lefordították… Tőle van a legkedvesebb duettünk is, amivel, remélem, elvarázsoljuk majd a közönséget… Sarány István