enyhe havazás
borús égbolt
Örökbeadottak identitáskeresőben 3. - Elvittek és visszatérők
A csíkszentmártoni gyerekházból 1990 és 2001 között összesen 221 gyereket vettek örökbe, elsősorban külföldre. Emellett 1992-től belföldi családoknál is elhelyeztek gyerekeket 18 éves nevelésre, de míg a külföldön felnőtt gyerekek közül sokan kíváncsiak származásukra és szülőföldjükre, addig a helyi családoknál felcseperedett fiatalok nem igénylik, hogy biológiai szüleikkel találkozzanak. László Zsolt hazakészül.
[caption id="attachment_36733" align="aligncenter" width="1400"]
Rácz Katalin a Zsoltról készült fotókkal. Családtagnak számított Fotó: László Róbert[/caption]
A csíkszentmártoni csecsemőotthonból 1990 és 1993 között 51, 1994 és 2001 között 170 gyereket adtak örökbe. Az örökbefogadások mellett egy svájci plébános segítségével 1992-től gyerekeket belföldi családoknál is elhelyeztek 18 éves nevelésre, szintén a gyámhatóságon keresztül. Lukács Annamária doktornő szerint legalább 170 ilyen elhelyezés történt, és a gyerekek több mint felét a nevelők egy bizonyos idő után örökbe vették. De közben, 1997-ben megalakult Gyermekvédelmi Igazgatóság és az intézmény átkerült ennek hatáskörébe, majd 2001-ben mint gyerekotthon meg is szűnt.
– Én kezdetben nagyon örültem, hogy a gyerekeket elviszik külföldre. Lehet, hogy furcsán hangzik, de akkoriban nem gondolkoztunk abban, hogy mi lesz majd, amikor ezek a gyerekek felnőnek és kezdik a gyökereiket keresni. Akkor csak az motivált minket, hogy minél hamarabb kiadjuk ebből a sivár környezetből, és lehetőséget kapjanak arra, hogy családban nőjenek fel. Láttuk azt is, hogy az örökbe fogadó szülők időt, pénzt nem sajnáltak, mindenre hajlandóak voltak, és csak csodáltuk őket. Később nagyon sokan visszajöttek és meglátogattak minket, hozták a gyerekeket is.
A hivatásos nevelőszülőket koordináló csíkszentmártoni iroda vezetője példákat sorolt, amerikai, franciaországi, hollandiai visszatérőket, egy belga–magyar származású nő, aki egy parajdi kisfiút meg egy küküllőkeményfalvi kislányt fogadott örökbe, és néhány éve együtt keresték meg a szülőket a romatelepeken. Legutoljára egy holland házaspár járt Csíkszentmártonban, és innen mentek az édes szülőket megkeresni, mert a gyerek akarta.
– Viszont az itteni 18 éves nevelésre kiadott gyerekek nem akarják látni szülőanyjukat – véli az orvosnő.
– Minden erre irányuló törekvésünkre a válasz az volt, hogy elvetett, nem vagyok rá kíváncsi.
A csíkszentmártoni iroda dolgozói nem emlékeznek konkrétan a Zsolt örökbefogadási esetére, de szerintük a biológiai szülőknek és az örökbe fogadó szülőknek valamilyen formában találkozniuk kellett. Úgy vélik, csak ezzel magyarázható, hogy Zsoltnak van fényképe az édesanyjáról és a két testvéréről.
Vajon jól tettük?
– Megtörténhetett, hogy a gyerek elhagyottá nyilvánításáról a szülők is kaptak értesítést, és akkor megindultak, de ha idejében nem jelentkeztek, már semmit nem lehetett tenni, mert ezzel a határozattal már megfosztották őket a szülői jog gyakorlásától – elmélkednek, majd albumokat mutatnak azokról a gyerekekről, akiket elvittek örökbe, s akikről az új család évek múlva is fényképet küldött. Emellett kötelező módon, hivatalosan is két éven keresztül küldték az elvitt gyerekekről a jelentést a közvetítők. – Ezek a képek önmaguk helyett beszélnek. Nem úgy néznek ki, mintha más célra vitték volna el. Ő pl. Norvégiába ment, Gál Zoltánt Angliába vitték, ez a kislány Ausztriába ment… Azt hittem, amikor beragasztottuk, hogy mindig fogok emlékezni, hogy kit hova vitték, de közben elfelejtettem – forgatja a lapokat a nyugdíjba készülő orvosnő. – Kíváncsi vagyok, hányan fognak megkeresni minket. De engem más kérdés is foglalkoztat: mégpedig az, hogy mi lesz azokkal a gyerekekkel, akiket itthon, családokban neveltünk, akik megszokták, hogy van egy hátterük? A családban a nevelőanyák még fiatalok, még éveik vannak a nyugdíjig, muszáj újabb gyerekeket nevelésbe vegyenek, nem tudják megtenni, hogy a felnőtteket is a családban tartsák... Mi lesz velük? Melyik a rosszabb? Ha elvitték őket külföldre örökbe s van egy szerető családjuk, vagy pedig itt neveltük őket, és kikerülnek az utcára és senkijük nincs? Hogy aztán ezzel mennyire vigasztalom magamat, hogy lelkiismeret-furdalásom van-e, nem tudom. Eddig nem volt. De mostanság gondolkodom, hogy vajon jól tettük vagy nem? Akkor valóban nem gondoltam abba bele, hogy ezek a gyerekek 20-30 év múlva fogják keresni az édes szülőket, és mekkora sokk lesz nekik, amikor rádöbbennek, hogy micsoda szociális körülmények közül vannak.
Kerek húsz év után László Zsolt, alias George Anderson hazakészül. Családjával, nevelőszüleivel, testvéreivel együtt jönne, legalábbis így tudja a fellelt rokonság. Én is írtam Zsoltnak. „Most sajnos nem kívánok újságíróval beszéli a történetemről – válaszolta röviden. – Tisztában vagyok vele, hogy kifejezetten népszerű történet lett ez a környéken, és sok embernek van kérdése annak kapcsán, hogy mikor jövök látogatóba. Amit elmondhatok: izgatottan várom, hogy kapcsolatba léphessek az összes ottani családtagommal. Talán miután találkoztam velük, és egy kicsit „kiismerem” magam, egy órát beszélgethetünk, ha úgy gondolja.”
– Van egy fotóm, amikor utoljára fogtam az ölemben, 1996. augusztus 7-én, de arról is, amikor az első lépéseket megtette. Egy másik képen velem van mind a három gyermek, akit akkor neveltem – sóhajtja máig fájó szívvel Rácz Katalin, a gondozónő, akinél családi gondozásban voltak az apróságok az örökbefogadás előtt. – Én úgy lettem nevelőszülő, hogy valakit kerestek, aki szeretetet tud nyújtani a gyerekotthoni gyerekeknek. Eleve az angolok fizettek, és három kiválasztott gyerekkel, köztük Zsolttal kellett elsősorban foglalkoznom, majd amikor a csecsemőotthon felbomlott, én őket vittem haza, és neveltem az örökbevételig. Azt is mondhatnám, hogy „szeretetadó-vállalat” voltam. Remélem, sikerült is kamatoztatniuk azt a nagy szeretetet, amit nyújtottam nekik. Én még csak húszéves voltam akkor, de az egész életemre kihatott. Sose tudtam teljesen feldolgozni, hogy el kellett engedni őket. Olyannyira, hogy a fiamat Zsoltnak, a lányomat pedig Orsolyának kereszteltem, Kádár Orsolyára emlékezve, akit Angliába vittek. S ha kíváncsi arra, hogy ki pelenkázta, s ki virrasztott mellette életének az első három évében, akkor nagyon szívesen találkoznék vele.
Az örökbeadás mikéntjére mindenki másként emlékszik, s nem is a mi tisztünk eldönteni húsz év távlatából, hogy pontosan melyik családtag aláírásával repült el Zsolt a nagyvilágba – csak dokumentumok igazíthatnának el, de az örökbefogadási dossziéba a jelenlegi törvénykezés szerint kizárólag az örökbe fogadott gyerek tekinthet bele. Ilyen kérésre az utóbbi években Hargita megyében nem volt példa – tudtam meg a Gyermekvédelmi Igazgatóság jogászától –, és az is csak évente egyszer-kétszer fordul elő, hogy a bukaresti örökbefogadási ügyosztály révén kérjenek adatokat a biológiai családokról.
Hogy összesen hány gyereket, és név szerint kiket adtak örökbe külföldre Romániából 2001 előtt, nem lehet pontosan tudni – olyan időszak is volt, amikor csak számszerinti nyilvántartást vezettek a hatóságok, s a neveket csak a megyei törvényszékeken lehetne megtalálni – ha minden hivatalosan történt. Mindenképpen 16 000 és 30 000 közöttire tehető a számuk.
Daczó Katalin
Rácz Katalin a Zsoltról készült fotókkal. Családtagnak számított Fotó: László Róbert[/caption]
A csíkszentmártoni csecsemőotthonból 1990 és 1993 között 51, 1994 és 2001 között 170 gyereket adtak örökbe. Az örökbefogadások mellett egy svájci plébános segítségével 1992-től gyerekeket belföldi családoknál is elhelyeztek 18 éves nevelésre, szintén a gyámhatóságon keresztül. Lukács Annamária doktornő szerint legalább 170 ilyen elhelyezés történt, és a gyerekek több mint felét a nevelők egy bizonyos idő után örökbe vették. De közben, 1997-ben megalakult Gyermekvédelmi Igazgatóság és az intézmény átkerült ennek hatáskörébe, majd 2001-ben mint gyerekotthon meg is szűnt.
– Én kezdetben nagyon örültem, hogy a gyerekeket elviszik külföldre. Lehet, hogy furcsán hangzik, de akkoriban nem gondolkoztunk abban, hogy mi lesz majd, amikor ezek a gyerekek felnőnek és kezdik a gyökereiket keresni. Akkor csak az motivált minket, hogy minél hamarabb kiadjuk ebből a sivár környezetből, és lehetőséget kapjanak arra, hogy családban nőjenek fel. Láttuk azt is, hogy az örökbe fogadó szülők időt, pénzt nem sajnáltak, mindenre hajlandóak voltak, és csak csodáltuk őket. Később nagyon sokan visszajöttek és meglátogattak minket, hozták a gyerekeket is.
A hivatásos nevelőszülőket koordináló csíkszentmártoni iroda vezetője példákat sorolt, amerikai, franciaországi, hollandiai visszatérőket, egy belga–magyar származású nő, aki egy parajdi kisfiút meg egy küküllőkeményfalvi kislányt fogadott örökbe, és néhány éve együtt keresték meg a szülőket a romatelepeken. Legutoljára egy holland házaspár járt Csíkszentmártonban, és innen mentek az édes szülőket megkeresni, mert a gyerek akarta.
– Viszont az itteni 18 éves nevelésre kiadott gyerekek nem akarják látni szülőanyjukat – véli az orvosnő.
– Minden erre irányuló törekvésünkre a válasz az volt, hogy elvetett, nem vagyok rá kíváncsi.
A csíkszentmártoni iroda dolgozói nem emlékeznek konkrétan a Zsolt örökbefogadási esetére, de szerintük a biológiai szülőknek és az örökbe fogadó szülőknek valamilyen formában találkozniuk kellett. Úgy vélik, csak ezzel magyarázható, hogy Zsoltnak van fényképe az édesanyjáról és a két testvéréről.
Vajon jól tettük?
– Megtörténhetett, hogy a gyerek elhagyottá nyilvánításáról a szülők is kaptak értesítést, és akkor megindultak, de ha idejében nem jelentkeztek, már semmit nem lehetett tenni, mert ezzel a határozattal már megfosztották őket a szülői jog gyakorlásától – elmélkednek, majd albumokat mutatnak azokról a gyerekekről, akiket elvittek örökbe, s akikről az új család évek múlva is fényképet küldött. Emellett kötelező módon, hivatalosan is két éven keresztül küldték az elvitt gyerekekről a jelentést a közvetítők. – Ezek a képek önmaguk helyett beszélnek. Nem úgy néznek ki, mintha más célra vitték volna el. Ő pl. Norvégiába ment, Gál Zoltánt Angliába vitték, ez a kislány Ausztriába ment… Azt hittem, amikor beragasztottuk, hogy mindig fogok emlékezni, hogy kit hova vitték, de közben elfelejtettem – forgatja a lapokat a nyugdíjba készülő orvosnő. – Kíváncsi vagyok, hányan fognak megkeresni minket. De engem más kérdés is foglalkoztat: mégpedig az, hogy mi lesz azokkal a gyerekekkel, akiket itthon, családokban neveltünk, akik megszokták, hogy van egy hátterük? A családban a nevelőanyák még fiatalok, még éveik vannak a nyugdíjig, muszáj újabb gyerekeket nevelésbe vegyenek, nem tudják megtenni, hogy a felnőtteket is a családban tartsák... Mi lesz velük? Melyik a rosszabb? Ha elvitték őket külföldre örökbe s van egy szerető családjuk, vagy pedig itt neveltük őket, és kikerülnek az utcára és senkijük nincs? Hogy aztán ezzel mennyire vigasztalom magamat, hogy lelkiismeret-furdalásom van-e, nem tudom. Eddig nem volt. De mostanság gondolkodom, hogy vajon jól tettük vagy nem? Akkor valóban nem gondoltam abba bele, hogy ezek a gyerekek 20-30 év múlva fogják keresni az édes szülőket, és mekkora sokk lesz nekik, amikor rádöbbennek, hogy micsoda szociális körülmények közül vannak.
Kerek húsz év után László Zsolt, alias George Anderson hazakészül. Családjával, nevelőszüleivel, testvéreivel együtt jönne, legalábbis így tudja a fellelt rokonság. Én is írtam Zsoltnak. „Most sajnos nem kívánok újságíróval beszéli a történetemről – válaszolta röviden. – Tisztában vagyok vele, hogy kifejezetten népszerű történet lett ez a környéken, és sok embernek van kérdése annak kapcsán, hogy mikor jövök látogatóba. Amit elmondhatok: izgatottan várom, hogy kapcsolatba léphessek az összes ottani családtagommal. Talán miután találkoztam velük, és egy kicsit „kiismerem” magam, egy órát beszélgethetünk, ha úgy gondolja.”
– Van egy fotóm, amikor utoljára fogtam az ölemben, 1996. augusztus 7-én, de arról is, amikor az első lépéseket megtette. Egy másik képen velem van mind a három gyermek, akit akkor neveltem – sóhajtja máig fájó szívvel Rácz Katalin, a gondozónő, akinél családi gondozásban voltak az apróságok az örökbefogadás előtt. – Én úgy lettem nevelőszülő, hogy valakit kerestek, aki szeretetet tud nyújtani a gyerekotthoni gyerekeknek. Eleve az angolok fizettek, és három kiválasztott gyerekkel, köztük Zsolttal kellett elsősorban foglalkoznom, majd amikor a csecsemőotthon felbomlott, én őket vittem haza, és neveltem az örökbevételig. Azt is mondhatnám, hogy „szeretetadó-vállalat” voltam. Remélem, sikerült is kamatoztatniuk azt a nagy szeretetet, amit nyújtottam nekik. Én még csak húszéves voltam akkor, de az egész életemre kihatott. Sose tudtam teljesen feldolgozni, hogy el kellett engedni őket. Olyannyira, hogy a fiamat Zsoltnak, a lányomat pedig Orsolyának kereszteltem, Kádár Orsolyára emlékezve, akit Angliába vittek. S ha kíváncsi arra, hogy ki pelenkázta, s ki virrasztott mellette életének az első három évében, akkor nagyon szívesen találkoznék vele.
Az örökbeadás mikéntjére mindenki másként emlékszik, s nem is a mi tisztünk eldönteni húsz év távlatából, hogy pontosan melyik családtag aláírásával repült el Zsolt a nagyvilágba – csak dokumentumok igazíthatnának el, de az örökbefogadási dossziéba a jelenlegi törvénykezés szerint kizárólag az örökbe fogadott gyerek tekinthet bele. Ilyen kérésre az utóbbi években Hargita megyében nem volt példa – tudtam meg a Gyermekvédelmi Igazgatóság jogászától –, és az is csak évente egyszer-kétszer fordul elő, hogy a bukaresti örökbefogadási ügyosztály révén kérjenek adatokat a biológiai családokról.
Hogy összesen hány gyereket, és név szerint kiket adtak örökbe külföldre Romániából 2001 előtt, nem lehet pontosan tudni – olyan időszak is volt, amikor csak számszerinti nyilvántartást vezettek a hatóságok, s a neveket csak a megyei törvényszékeken lehetne megtalálni – ha minden hivatalosan történt. Mindenképpen 16 000 és 30 000 közöttire tehető a számuk.
Daczó Katalin
-min.jpg)
