Nem tudom, jól csináltuk-e? – elmélkedett Lukács Annamária orvos, a hivatásos nevelőszülőket koordináló csíkszentmártoni iroda vezetője, amikor arról érdeklődtünk, hogyan is zajlottak a külföldi örökbefogadások az 1990-es években. Kérdésünknek László Zsolt esete adott aktualitást: a Skóciába örökbe adott fiatalember ugyanis ez év augusztusában lapunk hasábjain is közzétette a felhívást, amelyben biológiai szüleit kereste. Nem ő az egyetlen: az ország külföldre örökbe adott gyermekeinek felnőtté vált nemzedéke gyökereit, identitását próbálja megtalálni. [caption id="attachment_36616" align="aligncenter" width="1400"] László Ildikó és Klaudia a zetelaki konténerházban Fotó: László Róbert[/caption] László Zsolt történetét én is megpróbáltam felgöngyölíteni: találkozni, beszélni emberekkel, akikkel ő is találkozott rövidke székelyföldi életében, az ő példáján keresztül bemutatni, hogyan működött húsz évvel ezelőtt a külföldi örökbefogadás, s milyen hatások befolyásolták az életét. Nem volt könnyű: az emlékezet szépít, módosít; a családi viszonyok igencsak összetettek, és nem is tartoznak a nagyközönségre, és maga Zsolt sem szívesen nyilatkozik újságírónak, de az olvasót mégiscsak érdekelheti, hogy hogyan alakult a történet… Így hát megpróbálkozom egyféle változattal. [caption id="attachment_36617" align="alignleft" width="245"] László Zsolt az örökbefogadás idején[/caption]                   „László Zsolt 1993. május 13-án született Székelyudvarhelyen. Biológiai szülei: László Moise (Mózes) és László Ildikó. Utolsó ismert lakhelyük Küküllő­ke­ményfalva, Fenyéd község”– ezek az adatok szerepeltek a Hargita Népében augusztus 22-én közzétett hirdetésben, s szinte azonnal nyomravezetők is akadtak. Telefonon, fészbukon és ímélben is többen megkeresték lapunkat, megadva a László házaspár egyik vagy másik tagjának elérhetőségét, mások pedig egyenesen Zsolt fészbuk-oldalára írtak üzenetet, így néhány nappal később már társaloghattak is a rokonok – igaz, google- vagy skype-fordító segítségével. Zsolt húgával, Klaudiával mi is fészbukon vettük fel a kapcsolatot és be is jelentkeztünk egy látogatásra. László Ildikó és lánya már nem először találkozott a sajtóval: néhány évvel ezelőtt ugyanis Klaudiát baleset érte az oklándi speciális iskolában, segítségre és otthonra volt szükségük, s jószívű adományozók jóvoltából költözhettek be a jelenlegi konténerházukba a zetelaki romatelep szomszédságában (az külön történet lenne, hogy a hely, amelyet a konténer elfoglal, közterület, s többször felszólították őket költözésre.) – Magyarországon dolgoztunk, amikor terhes voltam Zsolti­val, hazajöttem, s itt szültem meg – mondja László Ildikó. – Kijöttünk a szülészetről, de mellettem kapott egy tüdőgyulladást, bevitték a kórházba. Én nem szoptattam, nem volt tejem, visszamentem Magyarba. Onnan megkéstem, mert százszázalékos, hogy három hétnél tovább ültem, s mikor hazajöttem Magyarból, egy kicsi meglepetéssel – kicsi kávé, csokoládé… – mentem a kórházba, hát egy kedves, idős asszisztensnő azt mondja: Ildikó, sajnálom, a fiút keresse a csíkszentmártoni gyermekotthonban. Hát nekem az erőm elment. Nem tudtam, hogy ha nem mennek utána, a gyereket elviszik gyerekotthonba… Ildikó folyékonyan meséli, hogyan látogatta meg a gyereket Csíkszentmártonban, hogyan próbálta visszaszerezni – „még a rendőrök is reám jöttek” –, papírt kérni a polgármesteri hivataltól, hogy van, ahova hazavigye – „kiabáltam, hadakéroztam, de nem értem semmit se avval” –, várta a férjét, hogy jöjjön haza – „mert a nevemen nem volt semmi” –, s hogy ő nem írt alá semmit. – Tudja, mennyit késtem? Ha én ne várjam haza az uramot…, most míg a világ én vagyok a hibás! Mikor megérkeztünk, az a nő kijött, annak az anyja, akihez ki volt helyezve, rám nézett igazából, ez nemcsak háttér volt, hanem tényleg lehetett látni, hogy az idős néni reszketett, s azt mondta: Istenem, Istenem, Ildikó! Milyen anya maga! Ne tagadja, ne hazudjék, mert az aláírást láttam. A gyermeket hogy merte maga odaadni? A tegnap tették repülőre Bukarestbe, s elvitték. Hogy én mit éreztem akkor, nem tudom elmondani… Ildikó azt állítja, azt hitte, hogy szervkereskedelem áldozata lett a fia. – Mikor elment a gyermek, megkaptam egy idegösszeroppanást, amit én tudok igazolni, hogy Tölgyesbe kerültem. Mind azt képzelem, s most se vagyok biztos, hogy ő lehet. Mert nem tudom összehasonlítani azt, amikor kicsike volt, s nem tudom most összehasonlítani… Képzelődtem, mindegyre kérdeztem az uramot, vajon injekciót adtak-e, hogy ő ne érezze, amikor vették ki…, vajon a kicsi kezét nyújtotta feléjem, anya, anya! Vajon fájdalmat érzett-e? Vettem a fészit, mindent törtem össze a házban, annyira ki voltam akadva. Reám hozták a rendőrséget, két rendőrt. Amikor jött bé a rendőr, a fészit nekihajítottam. Azt mondtam, terroristák vagytok, gyilkosok vagytok, hol a gyermek? Hívták a mentőt, bévitettek Tölgyesbe. Három hónapig maradtam Tölgyesben. Csak úgy képzelődtem, úgy gondolkodtam. Mindig előttem volt a gyerek. Egész idáig, amíg megkerült a gyermek, mindig abban voltam, hogy nem él, Isten tudja, mióta el van temetve… A konténerházban üldögélünk, a villany be van vezetve, így internetezhet a rokkant-támogatásban részesülő Klaudia, de azt mondják, lakcímük nincsen, ezért nem tudnak magyar állampolgárságot kérni, hogy ott is kezelhetnék Klaudiát, akit az oklándi kisegítő iskolában, tulajdonképpen állami gondozásban ért baleset. – Úgy történt, hogy összeverekedtem egyik osztálytársammal, és jött a tanárnő és pofon vágott, úgy választott szét – idézi fel Klaudia, akin még mindig látható nyomai vannak a sokéves sérülésnek. – Felmérgelődtem, s mondtam, hogy megyek, öngyilkos leszek, de csak meg akartam ijeszteni. Kimentem a kertbe, ott hátul volt egy nagy pózna, felmásztam, gondoltam, hogy utánam szalad és bocsánatot kér, s ahogy felmásztam, volt egy kis doboz, átöleltem, és kiderült, hogy zárlatos volt. Már zuhantam is… – Megkérem igen szépen, ha már az újságba kiteszik, hogy annyit írjon belé, igaz, hogy harcolt a kislányáért es? Én a gyermekemet se tettem el, a Fehér Házban kivették a kezemből a kislányt, azt mondták, maga menjen dolgozni valamerre, s a kislány marad az iskolában… Nézze meg, ott az idegszálát komplett kiszakasztotta, a torkát kiszakasztotta, vakon maradt… A szemivel is műteni kellett. Lássa-e, van-e nekem elég? Tolószék kellene neki, amit ő tud hajtani – mutatja a lánya hegeit Ildikó, s nem tudni, örül vagy sem a fiú jelentkezésének, de mondja, hogy izgul a találkozástól, fél a szívfájdalomtól. A nyomorúságát, a bajaikat sorolja, megtudom, hogy külön élnek, a férje pásztorkodik, hogy a megrokkant lánnyal anyaotthonban is volt Szentmártonon, de Poiana Largului-ban a kalugerek is befogadták egy időre. Van egy nagyfia is, már családos, Magyarországon él. – Tudja, mi vagyunk mü? – teszi szemléletessé a nyomorúságot. – Ez olyan, hogy maga megy az úton, kimegy a faluból gyalog, s kap egy szemétdombot. Egy szemétdombra két fél cipő oda van hajítva, de nincs társa. Nem veszi fel senki, mert nincs társa. Na, mü olyanyok vagyunk. Daczó Katalin