Nyár van. Mondanám azt, hogy végre! De képtelen vagyok örülni neki, mert vagy túl nagy a hőség, vagy esik az eső, és viharok vannak, helyenként még árvíz is. Azt hiszem, az emberi természet velejárója, hogy pont az nem tetszik, ami éppen aktuálisan a környezetünket jellemzi. Télen túl hideg van, tavasszal és ősszel túl nagy a sár, nyáron meg alig lehet elviselni a kánikulát. Ha belegondolok, nemcsak az időjárással vagyunk így, hanem szinte mindennel az élet bármelyik területén. Ha vásárolni szeretnénk valamit, akkor egészen biztos, hogy a kedvünkre való terméket pont abban a színárnyalatban nem találjuk sehol, amelyikben szeretnénk. Ilyenkor vagy kompromisszumot kötünk, és megvesszük azt a darabot, amit még elfogadhatónak találunk, vagy bosszankodva, üres kézzel távozunk a boltból. Ugyanez érvényes a közéletre is. Annyira megszoktuk, hogy választott döntéshozóink semmit sem tudnak megoldani, amit fontosnak érzünk, hogy szinte biztosan nem vesszük észre, ha bármiről észszerű döntés születik. Garantáltan átsiklunk fölötte. Szóval pocsék az egész. Semmi nem működik, ha mégis, akkor nem úgy, ahogy kéne. Így vagyunk emberi viszonyaink összességével is. Valamilyen hibát mindig, mindenhol találunk. Szerencsésebb esetben saját hibáinkkal is tisztában vagyunk, de akkor is észre fogjuk venni a másik ember szemében a szálkát. Aztán majd jót bosszankodunk rajta. De lesz ez még rosszabb is. Előfordul ugyanis, hogy az az ember hagy bennünket cserben, akire a leginkább számíthatnánk: saját magunkra. Kevés annál kellemetlenebb érzés van, mint amikor önmagunkat rajtakapjuk valami ostobaságon. Az ebben a legrosszabb, hogy ilyenkor még valamirevaló bűnbakot sem találunk. A szerencsésebb természetű ember persze ilyenkor is feltalálja magát. Simán lehet hibáztatni például az oktatási rendszert, amely nem tanított meg elég mindenre. De ráfoghatjuk a társadalom egészére. Elvégre, ha a társadalom egésze tehetetlen, ha egyik ostobaság követi a másikat a közéletben, akkor ugyan már mit várnak el tőlünk? Ugye? A legnagyobb pechjük mégis azoknak van, akik nemcsak örökké elégedetlenek, hanem még lelkiismeretük is van. Az tényleg igazi csapás. A lelkiismeret is mondjon le!

Kiss Előd-Gergely